Kérdés, hogy miért tennénk ilyen őrültséget? A kormánypárti érvek egyik része valamiféle technikai szükségszerűségként állítja be a javasolt rendszert. Leginkább Kósa Lajos jött azzal a szöveggel, hogy a határon túliaknak, a külföldön dolgozó magyaroknak és a nemzetiségeknek mindenképpen regisztrálnia kell és az egységes szabályozás érdekében a többiekre is ki kell terjeszteni a rendszert. Navracsics Tibor pedig arról értekezett a Heti Válaszban, hogy az egyéni választókerületekre épülő rendszerekben a billegő körzetekbe történő átjelentkezések miatt fennáll a választás manipulációjának a veszélye és ennek kiszűrése érdekében van szükség a regisztrációra. Mindkét érv tökéletesen ellentétes a józan ésszel és a nemzetközi tapasztalatokkal.

(a kép forrása)

A Kósa féle dumával kapcsolatban a Politcal Capital találó hasonlattal írta, hogy ez olyan, mintha torokfájásra hashajtót és járógipszet írna fel az orvos. Merthogy egy kétségkívül létező helyzet  – a  külhoni és nemzetiségi magyarok regisztrációjának szükségessége – , és a fideszes terápia – ne csak a nagyjából félmillió külhoni, hanem a nyolcmillió belföldi is regisztráljon – között az ég világon semmilyen okozati összefüggés nincs. A fideszes alelnök az egységes bánásmód követelményére hivatkozik, ezt azonban pont ők rúgták fel azzal, hogy a tavaly december 23-án elfogadott (egyébként szintén gyalázatos) választójogi törvényben a határon túliaknak csak egy szavazati jogot adtak, szemben a belföldiek két (egyéni és listás) voksával.

Kósáék meglehetősen unortodox felfogást képviselnek. A választójog egyenlőségét megbontják, helyette a technikai szabályokat akarják egységesíteni. Ott tesznek különbséget, ahol  az elfogadhatatlan és ott akarnak egységességet, ahol az értelmetlen.

A világon szinte mindenhol érvényesül az az alapelv, hogy csak azoknak okozzunk adminisztrációs terhet, akik esetében az a földrajzi-fizikai korlátok miatt feltétlenül szükséges. Egy nemzetközi tanulmány megfogalmazásában:  „A külhoni szavazás általában aktív regisztrációval jár még azokban az országokban is, ahol egyébként belföldön automatikus regisztáció van érvényben, hiszen a kormányzatnak kevés más eszköze van arra, hogy számon tartsa a határon túli kisebbséget”. Eljárási szempontból szinte mindenhol különbözik a külhoni és a belföldi voksok szabályozása. Portugáliában a belföldiek 1999 óta automatikusan regisztrálódnak, a külföldieknek viszont aktívan regisztálniuk kell, ha részt kívánnak venni a választáson (egyébként pusztán a tartós kint-tartózkodás miatt nem kötelező regisztrálniuk magukat). Olaszországban annyiban más a helyzet, hogy ott az állampolgároknak a kiköltözés idején – szavazási szándéktól függetlenül – értesíteniük kell a helyi konzulátust. A külhoniak közül aki így regisztrált, annak nem kell már külön a választás miatt, aki azonban valamiért nem, az addig nem voksolhat, amíg ezt nem pótolja. A japán helyzet a portugálra, a svéd pedig az olaszra hasonlít, mindössze azzal a különbséggel, hogy ebben a két országban a parlamentben nincs állandó képviselőjük a külhoniaknak. Horvátországban személyesen lehet szavazni a külhoni horvátoknak az elsősorban Boszniában és Szerbiában felállított szavazóhelységekben. A határon túli horvátok számára a tényleges részvételüktől függő külön kvóta van a Sabor-ban. A regisztráció a belföldieknek automatikus, a belföldi lakcímmel rendelkező külföldön tartózkodóknak kötelező, tartósan külföldön élőknek viszont csak akkor kell regisztrálni, ha elköltöztek. Noha a bonyolult horvát szabályozás nem problémamentes, az egyértelmű, hogy a regisztráció tekintetében ésszerű különbözően szabályozni a különböző helyzetű állampolgárok részvételét.  Ausztráliában pedig belföldieknek kötelező, a külhoniaknak nem kötelező szavazni. A jelenlegi magyar szabályozás ebbe a nemzetközi gyakorlatba illeszkedik, hiszen a lakóhelyüktől távol szavazóknak, a külföldi nagykövetségeken és konzulátuson szavazóknak előre be kellett jelenteni részvételi szándékukat – tehát ilyen értelemben nekik eddig is kellett regisztrálni.

A második érv Navracsics Tibortól származik. „Minnél specifikusabb területi szempontból egy választási rendszer, annál fontosabb a szavazat leadásának helye, illetve az ezzel kapcsolatos szabályozás. – írja a politológus végzettségű miniszter.  Ezzel arra céloz, hogy akkor van értelme átjelentkezni (máshol szavazni) és ezzel befolyásolni a választási végeredményt, hogyha a voksok összesítése területi elv (megyék, egyéni választókerületek) alapján történik – és valóban, a jelenség 2010-ben Magyarországon is ismertté vált, Szanyi kapitány jóvoltából. Navracsics Tibor érve azonban az előzőhöz hasonlóan sántít: az átjelentkezésekhez köthető választási manipuláció kizárásához egyáltalán nem szükséges az általános regisztráció bevezetése. Bőven elég, ha csak a lakóhelyüktől távol szavazóknak kell jelezniük előre, hogy máshol akarnak szavazni és így a lakóhelyükön távol is a saját körzetük jelöltjeire szavazhatnak (külön számukra előkészített szavazólapon). Így nincs visszaélés, sem olyan botrányosan hosszú sorok, mint 2010-ben. A benyújtott javaslat kezeli is ezt a problémát. Csak arról nem győz meg senkit sem, hogy ezért miért kellene a lakosság maradék 98 százalékának is regisztrálni?

Egész egyszerűen nem igaz, hogy bármilyen technikai érv szólna a regisztráció mellett, hiszen a meglévő problémák mindegyike orvosolható e nélkül is. Az összes szakmainak álcázott érv csak süket duma. Az, hogy ezeket nem is gondolják komolyan, az abból is látszik, hogy korábban ennél fennköltebb indokkal jöttek elő. Valami olyasmivel, hogy növelni kell a választói tudatosságot és ezzel a választás komolyságát. Meg, hogy így majd még többen szavaznak. Még mielőtt agyvérzést kapnánk, vegyük egy percre komolyan ezeket az érveket. A következő bejegyzésben igyekszem azt is bebizonyítani, hogy ezek is kapitális marhaságok.

A vita tétje nemes egyszerűséggel az, hogy 2014-ben Magyarországon teljes mértékben szabad lesz-e a parlamenti választás. Véleményem szerint, ha a törvényjavaslatnak megfelelően bevezetik az előzetes regisztrációt, akkor nem.

Tudom, ezek kemény szavak. Aki ilyen következtetésre jut, annak alaposan alá kell támasztania a mondandóját. Ezt meg is teszem. Az elkövetkező napokban 5 blogbejegyzésben mutatom be, hogy miért aljasság bevezetni a regisztrációt. Le fogom írni, hogy a regisztráció bevezetése mellett felhozott Fideszes szöveg miért hazugság. Hogy a bevezetése mellett technikai érvek nem szólnak, az nem növeli a választói tájékozottságot, ellenben a választási részvétel mesterséges visszaszorítása rendkívüli károkat okozhat. Végül arról fogok írni, hogy a regisztráció bevezetése csak az egyik manipulatív eleme a Fideszes választási machinációknak. 

Nálunk is szeptemberben lesz a regisztráció? (a kép forrása)

Első körben azonban tisztázzuk, hogy mi is az előzetes regisztráció és a Fideszes javaslat hogyan viszonyul a nemzetközi tapasztalatokhoz. Az egyértelmű, hogy az állam csak akkor tudja a szabad és tisztességes választásokat lebonyolítani, ha pontosan tudja, hogy kik azok a választók, akik rendelkeznek választójoggal. Ezeknek a polgároknak a listája a választói névjegyzék.

Az európai országok többségében a regisztráció állampolgári szempontból automatikus, a választói névjegyzék frissítése és gondozása az illetékes hatóság feladata (passzív regisztráció). Magyarországon eddig megfelelően működött a névjegyzék (ahogy azt a most benyújtott törvényjavaslat is elismeri), mégis egy olyan rendszerre állunk át, ahol nemcsak egy alkalommal, hanem folyamatosan regisztrálni kell – ez még az aktív regisztrációt alkalmazó országok között is szigorú elvárásnak számít.

Az sem jelent feltétlenül érdemi könnyítést, hogy on-line és levélben is lehet regisztrálni, hiszen az ügyfélkaput még az internetezőknek is csak egy kisebb része használja, levélben való feliratkozásra pedig csak két hét áll majd rendelkezésre a választóknak, ráadásul bő fél évvel a választás előtt, amikor sokakat egyáltalán nem fog érdekelni az egész. További szigorítást jelent, hogy a választás előtti 15. napon lezárul a regisztráció, így a nem regisztrált állampolgároknak nem lesz lehetőségük reagálni a kampány utolsó két hetében történt eseményekre. Végképp jogvesztő lenne az úgynevezett „feliratkozási időszak” bevezetése: e szerint csak négyévenként, szeptembertől áprilisig lehetne regisztrálni, aki kimarad, az négy évre lemarad. Igaz ez az elem feltehetően csak véletlenül került be a törvényjavaslatba – a jogszabály-előkészítés kaotikus voltát mutatja, hogy az egyik beterjesztő, Kósa Lajos is rosszul tudta, hogy mi szerepel a saját javaslatában. Az eredeti javaslatban szereplő elképzelés egyébként a világon sehol sem létezik, a szigorúbb, folyamatos regisztráció is azt jelenti, hogy ugyan minden választás új regisztrációt igényel, de erre mindig meg is van a lehetősége a polgároknak. Bárhogy is lesz, az állam kezdeményező szerepe így is szokatlanul korlátozott lenne: ugyan a kormány egy gyenge lökést adna a folyamatnak egy augusztusi levéllel, de aztán postafeladással együtt két hetünk lenne arra válaszolni.

(az ábra forrása)

A fenti  ábra szemlélteti a regisztráció különböző formáit – az eredeti ábrába behelyezve Magyarország régi és új helyét is. Az európai országok szinte mind az automatikus regisztráció hívei. A Fidesz által – tévesen – emlegetett francia példa azért helyezkedik a passzív regisztrációs országokhoz közelebb, mert 2001 óta már az új (18 életévüket betöltött) generációknak sem kell regisztrálni, amennyiben részt vesznek a kifejezetten az ő számukra szervezett állampolgári tájékoztató napon. Franciaországgal ellentétben Nagy-Britanniában folyamatos reigsztráció van, de ezt csak a több száz éves hagyományok indokolják és így is jól működik: szinte minden háztartás regisztrálni szokott (2008-ban a választásra jogosultak 97%-a).  Kanadában az éves adóbevalláson is lehet regisztrálni, és a választás napján is  be lehet jelentkezni. A regisztráció annyiból áll, hogy az adóbevalláson van egy üres négyzet (checkbox), amit be kell x-elni. Ausztráliában minden első választó automatikusan megkapja a formanyomtatványt, az előre megfizetett válaszborítékkal. A fiatalok 17 és 18 éves korukban születésnapi üdvözlőlapot kapnak a választási hatóságtól, a középiskolákban pedig egy hetes tájékoztató kampányt szerveznek. Mexikóban egyszeri regisztráció van érvényben, azonban regisztrációs kártya személyazonosításra is alkalmas, ráadásul a választási hivatal munkatársai a hagyományosan elmaradottabb vidékeken személyesen keresik fel az állampolgárokat, hogy regisztráljanak.

Látható tehát, hogy még az aktív regisztrációs országokban is minden eszközt bevet az állam, hogy minél kevesebb ember maradjon ki a választásból (Mexikóban 2005-ben 95, Kanadában és Ausztráliában 2008-ban 93, illetve 92% volt a regisztrált választók aránya). Ha már a pozitív példákat nem sikerült átvenni, akkor a negatívat sem kellene: az egyetlen demokratikus ország az ábra  baloldalán, aktív pólusban az USA. Rejtély, miért kellene ebben követni az amerikai rendszert, amely az egyik legrosszabbul működő regisztrációs rendszer a világon.

Magyarán egy jól működő regisztrációs rendszert rombolnánk le, és ezzel „felzárkóznánk” az Egyesült Államokat hosszú évtizedek óta feszítő, rosszul működő rendszerhez. Ilyen őrültséget csak akkor tesz az ember, ha nagyon muszáj.  A fideszes képviselők szerint muszáj, mégpedig a határon túl szavazók miatt. Csakhogy ez egy kapitális hazugság. Erről fog szólni a holnapi bejegyzés. 

Bő másfél hete érkezett először a hír a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal megszüntetéséről. Ahogy várható volt, a bejelentés óriási megdöbbenést váltott ki a szakmában – még kormányoldali körökben is. Ezen az sem segített, hogy azóta nyilvánosságra kerültek a KÖH utódjának számító „Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ”-tal kapcsolatos elképzelések is, tehát a megszüntetés átszervezéssé „finomodott”.

a kép forrása

Az átszervezés lényege, hogy az építészeti és régészeti hatósági feladatok, engedélyezések kiszervezésre kerülnek első fokon a járási, másodfokon pedig a megyei kormányhivatalokhoz. Az új intézménynél pedig „csak” a tudományos munka, műtárgyak védetté nyilvánítása, adat- és térképtárak, világörökségi, gyűjteményi és más funkciók maradnak. Így egy rendkívül súlyos probléma keletkezik az örökségvédelemben: a műemlékeknek egyszerűen nem lesz független szakmai védelme, a nevükben is a kormány kiszolgálását jelző hivatalok, meggyengített szakmai háttérrel pedig nem lesznek képesek ellenállni a különböző beruházói érdekcsoportok lobbierejének. 

Hiába védi az államtitkári kommunikáció azzal az átalakítást, hogy annak oka részben a gördülékenyebb döntéshozatal, részben pedig éppen a műemlékek hatékonyabb védelme, felújításuk lehetőségének meggyorsítása, egyszerűbbé tétele – azért a lóláb kilóg. Más nyilatkozatokban egyenesen a KÖH-re állítólag jellemző hivatali korrupció, pazarlás jelenik meg indokként, vagy az, hogy az örökségvédelem teljesíthetetlen feltételeket szab a beruházásoknál. De ha voltak is nehézkesen működő részei a rendszernek, vajon az egyetlen megoldás-e a rendszer teljes megszüntetése?

A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal nap-napi „aprómunkája” mellett látványos, és nagyon komoly szakmai eredményeket is ért el. A KÖH-nek köszönhető, hogy Hunvald György szocialista polgármester nem bonthatta le a régi pesti zsidónegyed többtucatnyi értékes, védett épületét és a régi gettófalat; vagy az, hogy a belváros történelmi városszövetébe nem éktelenkedett bele a Csipak-féle léghajó formájú óriás irodaház. A KÖH bonttatta le a gellérthegyi Citadella tövébe engedély nélkül épített magánteraszt, de emellett a KÖH engedélyezett és szakmailag felügyelt számtalan igényes műemléki felújítást – melyek közül tíz (!) azóta a rangos Europa Nostra-díjban részesült.

A régészet és műemlékvédelem lényegéből fakadóan a KÖH olykor bizony komoly akadálya volt egyes ingatlanfejlesztéseknek. Sajtóhírek szerint éppen ez lett a veszte: a kecskeméti Mercedes-gyár építésének helyszínére kiadott régészeti feltárási engedély magánál a miniszterelnöknél verte ki a biztosítékot. De hasonló folyamatok állhatnak a hivatal korábbi térvesztéseinek hátterében is: a július 1-jei törvénymódosításnak például, mely elvette a KÖH építéshatósági jogkörét, egyik beterjesztője éppen az a Borkai Zsolt volt, aki Győr polgármestereként a győri Dunakapu téren előkerült, egyedülálló reneszánszkori szögleterőd feltárt alapjai fölött tervez mélygarázst építtetni.

A sor nyilván még hosszan folytatható – a KÖH „bűnei” számosak. Már ha bűnnek nevezzük azt, ha egy hivatal teszi a dolgát – védelmezi nemzeti kulturális emlékeinket, óvja és elősegíti feltárásukat és gondoskodik az előkerült leletek fennmaradásáról és bemutatásáról. Ez egyébként az Alaptörvényből adódó kötelessége is. Az elmúlt két évben tapasztalt, az örökségvédelmet fokozatosan kizsigerelő folyamat mögül azonban más kép sejlik föl. Ahogy a Magyar Régész Szövetség is fogalmaz közleményében: „A műemléki és régészeti hatósági ügyek szakmai kontroll nélküli kezelése olyan ország képét rajzolja elénk, ahol az állam értékrendjében nem a nemzeti értékek, hanem az aktuális, helyi gazdasági és politikai érdekek állnak ez első helyen.”

A tegnap esti családon belüli erőszakról szóló parlamenti vita nem azért volt a legalja, mert a Fidesz nem támogatta az önálló büntető tényállássá emelést. Ezt már korábban is tudtuk, hiszen a Navracsics-Répássy páros a civilekkel való egyeztetés után eredetileg beemelte a Büntető Törvénykönyv tervezetébe a hozzátartozók közötti lelki bántalmazás tényállását, amit a Fidesz/KDNP frakció (a szocialisták támogatásával) az utolsó pillanatban megtorpedózott. Van úgy, hogy a kormány álláspontja szembemegy a Fidesz frakcióéval – jött Navracsicstól a válasz, amikor az emberi jogi bizottság ülésén megkérdeztem, hogy mi történt.

Szabó Tímea a parlamentben

Szóval, ez nem volt annyira meglepő. Mint ahogy az sem, hogy a Fidesz simán figyelmen kívül hagyja közel 105 ezer ember aláírását és akaratát, hogy a parlament ÉRDEMBEN tárgyalja a témát. A kormánynak nem számít, hogy az emberölés áldozatául esett nőknek több mint felét jelenlegi vagy volt férjük illetve élettársuk ölte meg, és az sem, hogy Magyarországon több mint 1 millió nő élt már át valamilyen formában fizikai erőszakot jelenlegi vagy volt férfipartnere által. A testi erőszakot megélt nők 55%-a, a szexuális erőszakot megélt nők 44%-a a támadás során súlyos sérüléseket szenvedett, beleértve zúzódásokat, nyílt sebeket, csonttöréseket vagy fej- és arcsérüléseket. A jelenség szinte teljesen látens, az esetek több mint 90%-a sosem derül ki.

Mindez nem volt újdonság. Amitől viszont ez a vita a legalján koppant, az a suttyó, macsó, egy kocsmába is kínos diskurzus miatt volt.

Először is annyi bátorság sem volt a kormányban, hogy számos kérésnek engedve TV-közvetítés idejére tegye a vitát, amikor neadjisten a közvélemény is követheti, hogy ki mit gondol erről a súlyos társadalmi problémáról. Ehelyett sunyi módon este 10-kor tárgyaltuk 6(!) fideszes és kdnp-s képviselő részvételével, akikből – mint kiderült – kettő az utána következő agrártörvény vitájára várt.

Az a 6 db Fidesz/kdnp-s annyit bírt kitolni magából a vita során, hogy "az asszonyoknak, a hölgyeknek és különösen a fiatal hölgyeknek a legfontosabb hivatásuk az, hogy gyereket szüljenek.” Ezt Varga István mondta. Aztán – folytatta – ha megvan a 3-4 gyerek, majd mindenki megvalósíthatja magát, és a nők is mehetnek dolgozni. Erre jött a frappáns kdnp-s válasz, hogy tulajdonképpen, ha a nők többet szülnének, akkor nem lenne családon belüli erőszak sem. Mindeközben a hátam mögött egy sárga inges – számomra ismeretlen – fideszes azt óbégatta kétségbeesetten, hogy „DE HÁT KIHALUNK… ÉN NEM TUDOK SZÜLNI!”. Ekkor már a tetőfokára hágott a hangulat, és a kdnp-sek is megérezték, hogy eljött az idő egy jóízű szdsz-ezésre. Az egyikük nyomott is gyorsan egy 2 percest, és diadalittasan közölte, hogy a családon belüli erőszak a liberális oktatásnak, azaz az önök (mármint az LMP) szellemi elődjének köszönhető, hiszen régen a gyerekek még tisztelték a szülőket és a pedagógusokat. Végül az i-re a pontot a jobbikos Szávay tette fel, és a vita arra konkludált, hogy ez az egész – amúgy nem létező – probléma tulajdonképpen a feminista picsák vesszőparipája. A levezető elnökként funkcionáló Latorcai egyetlenegyszer szólt hozzá, amikor is rendreutasította a páholyban ülő Halász Pálmát – a népi kezdeményezés elindítóját – és kolléganőit, akik néha megtapsoltak egy-egy ellenzéki hozzászólást.

Hát kb. ennyi. Köszönjük, kedves kormánypárti képviselők! Jó volt ide visszatérni a nyári szünet után.

Ma lemondásra szólítottam fel a Közbeszerzési Hivatal elnökét, ugyanis rendre az az eljárás a közbeszerzési pályázatokon, hogy a Közgép – Simicska Lajos és Nyerges Zsolt cége – vagy egyedül indul és nyer, vagy mások is indulnak, de akkor is nyer. Ez nem is lenne baj, ha ő adná a legjobb árat, de sajnos az a nagy helyzet, hogy akkor is nyer, ha ő vállalja a legdrágábban a munkát.

Margit-híd fejújítás, Közgép-Strabag-A-HÍD Építő Zrt konzorciummal (a kép forrása)

Ezért teljes képtelenség azt állítani, hogy labanc politikát folytat és a Strabag érdekeit védi az, aki tisztességes közbeszerzéseket követel. És akkor arról még nem is szóltam, hogy a Közgép másik kedvenc konzorciumi partnere a Demszky Gábor egykori kabinetfőnöke által vezetett cég.

Na, ennyit a fülkeforradalomról.

A Médiatanács Klubrádió elleni szánalmas és átlátszó akciója újra a napnál is világosabbá teszi, hogy a csak Fideszes tagokból álló testület bármilyen eszközt képes bevetni a magyar sajtószabadság megregulázása érdekében. Időközben a háttérben zajlik egy másik történet, aminek legalább ekkora hatása lehet a hazai nyilvánosságra: a Népszabadság kicsinálása.

Szalai Annamária, a Médiatanács elnöke régóta feni a késeit a legolvasottabb ellenzéki napilapra. A médiahatóságnak elvileg kevés eszköze lehet a nyomtatott lapokra, ám a Népszabadság piaci alapon való fenntartható működését a Ringier és az Axel-Springer fúziója tette volna lehetővé. Na ez volt az, amit a Szalai Annamária minden eszközzel megakadályozott.

Kezdődött azzal, hogy a 2010 végén bekerült a médiatörvénybe, hogy a versenyhivatal mellet a médiahatóság is szakhatósági szerepet kapott médiaügyekben, ráadásul visszamenőleges hatállyal, már a folyamatban lévő ügyekre vonatkozóan is. (Egyetlen ilyen ügy volt.) Aztán folyatódott azzal, hogy a Médiatanács törvénysértő módon úgy változtatta meg az ügyrendjét, hogy ebben, a magyar nyomtatott sajtó szerkezetét alapvetően meghatározó ügyben nem a testület-, hanem annak elnöke, Szalai Annamária dönthet.

És döntött is. A két médiakonszern lap-portfóliójának összeboronálása Közép-Európa-szerte nagyrészt már megtörtént, Magyarországon azonban az NMHH eddig keresztbefeküdt a megállapodásnak - leginkább arra hivatkozva, hogy az új médiakonszern piaci erőfölénybe kerülne. Egy szakértői elemzés szerint a döntés azért abszurd, mert nem vette figyelembe azokat a piaci folyamatokat, amelyek meghatározóak a lappiac működése szempontjából, így az olvasottság folyamatos csökkenését, illetve a reklámbevételek erőteljes szűkülését.

A szakértők már akkoriban is azt pedzegették, hogy a kérdést véglegesen az fogja eldönteni: mit gondol a miniszterelnök (által kiszemelt Annamária) arról, mi lenne a Fidesz számára előnyösebb és a Népszabadság számára hátrányosabb megoldás. Merthogy a dilemmát alapvetően a vezető politikai napilap sorsa jelentette/jelenti, efelől senkinek ne legyen kétsége.

És most megszületett a zseniális (mert a Népszabadságot kinyíró, ám baloldalról mégis támadhatatlan) megoldás. Azt hallani, hogy a fúziót engedélyezik, de csak azzal a feltétellel, ha a Népszabadság kimarad a buliból, és a Ringier megszabadul a laptól, méghozzá olyan módon, hogy jelképes összegért visszaadja a Szabad Sajtó Alapítványnak (de facto az MSZP-nek). A Ringier nagyjából 10 milliárd forintot veszít a bolton - piaci pletykák szerint ennyit költött annak idején a részvénytöbbség megszerzésére -, de a svájci tulajdonosok számára fontosabb, hogy végre létrejöhet a közös cég az AS-sel. A Népszabadság pedig a magyar politika és a közélet egyik legfontosabb véleményformáló orgánumából pártlappá minősül, ennek minden üzleti, szakmai és politikai vonzatával. A Népszava példája mutatja, hogy egy ilyen lépés milyen következményekkel jár: a hirdetők számára az ellenzéki pártlapok nem léteznek, a szerkesztőség a tulajdonos párt jóindulatától függ, napi gyakorlat a szerkesztésbe történő beleszólás, a fizetések elmaradása stb.

Az ügyletnek két nyertese lesz: a Fidesz és az MSZP. Az egyik eltakarítja az útból a legtekintélyesebb "kritikai" lapot (mert a Népszabadság tekintélyét épp a viszonylagos függetlensége biztosította eddig), a másiknak az ölébe hullik egy hatvanezres példányszámú napilap. Mindenki más - a közélet, a nyilvánosság, a sokszínű tájékoztatásra vágyó olvasó és az egész magyar sajtó - veszíteni fog.

Hab a tortán, hogy a Ringier és az AS portfóliójának egyesítését a legkevésbé épp a Népszabadság zavarta eddig. Az AS nincs jelen az országos terjesztésű politikai napilapok piacán, vagyis ezen a területen a két cég együttes részesedése a fúzió után sem nő. Ahol viszont mindketten érdekeltek - például a magazinpiacon - ott a médiahatóság semmilyen kifogást nem támaszt az egyesülés ellen.

Mindez ma még csak sok forrásból megerősített szakmai híresztelés, de akár napokon belül valóság lehet, újabb bizonyítékát szolgáltatva annak, miért volt hatalmas hiba egyetlen pártra, és annak teljhatalmú vezetőjére bízni a médiairányítást. Na meg persze az országot.