Bemutatkozás

Karácsony Gergely vagyok, a Párbeszéd Magyarországért elnökségi tagja.

E-mail: gergely.karacsony@parlament.hu

Találkozzunk a Facebookon

Videók

Friss

Nincs megjeleníthető elem

Fidesz kétharmad: Európa-bajnok választási aránytalanság

2014.05.05. 23:07 bontópál

Az Alkotmánybíróság jóváhagyta a „győztes kompenzáció” intézményét és ezzel a választási eredményt, amely részben a választók akaratából, részben azonban az új választási rendszernek köszönhető módon lett olyan amilyen. Érdemes nemzetközi összehasonlításban is megnézni, hogy a hogyan is működik a Fideszes választási rendszer.

Minden választási rendszer egyik legfontosabb jellemzője az arányosság mértéke, vagyis az, hogy a pártok által elnyert mandátumok arányai mennyire hasonlítanak a leadott szavazatarányokra. Józan paraszt ésszel belegondolva általában azt tartjuk igazságosnak, ha a pártok olyan arányban jutnak parlamenti mandátumokhoz, amilyen arányban szavaztak rájuk. Éppen ezért sokkolt sokakat, hogy a Fidesz a szavazatok 45 százalékával megszerezhette a mandátumok több, mint kétharmadát.

marginal.png

 a kép forrása

Ilyenkor szokták fideszes politikusok mondani, hogy ők akár a brit választási rendszert is bevezethették volna, ahol csak egyéni választókerületek vannak és akkor nem kétharmaduk, hanem 90 százalékuk lenne. Ez egy meglehetősen együgyű érvelés. Nagy Britannia példája három okból sem lehet hivatkozási alap. Egyrészt az egyszerű többségi szisztémát itt a már XIII. század óta használják, a parlamentarizmus évszázados hagyományai miatt tartanak ki a jóval a pártok megjelenése előtt kialakult rendszer mellett – 1969-ig még a jelölteket támogató pártok neve sem szerepelt a szavazólapon. Másrészt éppen a rendszer évszázados működése és az ország heterogén politikai tagoltsága miatt a brit rendszer valójában nem is eredményez annyira torz eredményeket, mint sokan gondolnák: a második világháború óta a mindenkori győztes még soha nem szerzett kétharmadot, mert jócskán vannak az országnak olyan választókerületei, amelyekben gyakorlatilag mindig ugyanaz a párt nyer. Harmadrészt miért kéne éppen a brit példára hivatkozni? A 28 EU-tagállamból 24-ben arányos – jellemzően egyszerű pártlistás –, vagy az arányoshoz nagyon hasonló eredményt hozó vegyes, (Németország, Románia) illetve többmandátumos egyéni választókerületi rendszerek (Írország, Málta) működik. A régiónk országaiban is a fő trend az aránytalanabb rendszerek felől az arányosra való áttérés volt (Horvátország, Lengyelország, Bulgária). Ha a nemzetközi környezet nézzük, akkor azt a kérdést kell feltennünk, hogy miért nem állt át Magyarország is az arányos pártlistás vagy arányos eredményt hozó vegyes választási rendszerre és nem az, hogy miért tette még aránytalanabbá a rendszerét.

Az biztos, hogy ha a legutóbbi (alsóházi) parlamenti választásokat nézzük az Európai Unió tagállamaiban, akkor a teljes aránytalanságot tekintve az új rendszerben megtartott magyar választás produkálta az egyik legaránytalanabb eredményt. (A bolgár adat 4 százalékos bejutási küszöböt el nem érő pártok kiugróan magas szavazataránya miatt előz meg minket.)

Választási eredmények teljes aránytalansága az EU tagállamok legutóbbi parlamenti választásainlhindex.jpgLoosmore-Hanby indexek. Az index azt fejezi ki százalékokban, hogy a mandátumok mekkora hányada került más pártokhoz a szavazatarányokhoz viszonyítva. Összeadjuk pártonként szavazatarányok és a mandátumarányok közötti különbségek abszolút értékét, majd az összes különbséget elosztjuk kettővel. Az adatok forrása: http://www.parties-and-elections.eu

Ami igazán érdekes, hogy a legutóbbi választásokon nem volt olyan párt az Európai Unióban, amelyet a Fidesznél nagyobb mértékben segített volna plusz mandátumokhoz a választási szisztéma. Ehhez hasonló mértékű felülreprezentáltságnak csak az olasz demokraták örvendhet.

A szavazatarányhoz képest legalább 5 százalékkal magasabb mandátumarányt szerző pártok az EU tagállamok legutóbbi parlamenti választásaintábla.jpgAz adatok forrása: http://www.parties-and-elections.eu

Az olasz politikai régóta szenved a pártrendszer széttöredezettségétől, a zsaroló és a kormányokat rendbe megbuktató kis pártoktól. Mindezen előzmények után akár méltányolható is lenne az a 2005-ben Berlusconi által áterőltetett törvény, amelynek értelmében a legtöbb szavazatot szerzett koalíció vagy párt automatikusan megkapja a képviselői helyek legalább 54 százalékát. (Ehhez hasonló rendszer működik Görögországban, ahol a győztes automatikusan kap még plusz 50 mandátumot.) A kormányválságról kormányválságra bukdácsoló Olaszországban volt nyomós alkotmányos érv a győzteseket kormányzati többséghez segítő rendszer bevezetése mellett, az olasz alkotmánybíróságnak mégis volt bátorsága idén januárban megsemmisíteni ezt az intézményt, mert az súlyosan sértette a szavazatok egyenlőségének elvét. A következő választáson már új, a bal és jobboldali pártszövetségek által közösen elfogadott szabályok szerint szavaznak az olaszok.

A magyar alkotmánybíróság azonban nem volt ilyen bátor és utasította a győztes egyéni jelöltek után is járó töredékszavazatokat támadó indítványunkat. Pedig nálunk igazán nincs veszélyben a stabil kormányzás. Legfeljebb a Fidesz-kétharmad.

Így maradhat a Fidesz Európa-bajnok. A saját maga által kialakított versenyszámban.

53 komment · 1 trackback

A demokrata nem fél - a vereségtől sem

2014.03.28. 13:53 bontópál

Tegnap minden korábbinál világosabban tárulkozott fel az Orbán-rendszer lényege. Nem valamelyik oknyomozó újság révén, egyszerűen csak a miniszterelnök felesége mondta el a Story magazinnak. Lévai Anikó elmesélte ugyanis, hogy a miniszterelnök már felnőtt fejjel tanult meg síelni, és amikor egy síversenyen felesége futott be elsőnek, és ő csak második lett, mire az eredményhirdetés következett, elintézte, hogy külön férfi és női kategória legyen.

sztory.jpg

 a kép forrása

És hát miről szól végső soron Orbán politikája? Arról, hogy 2002 óta nem tudja elfogadni, hogy elveszítette a választást és azóta csak és kizárólag az érdekli, hogy hogyan kerülhet vissza a hatalomba és hogyan teheti magát leválthatatlanná. Beteges hatalomféltés – erről szól az Orbán-rezsim.

Ahogy a családi síverseny szabályait manipulálta menet közben, éppen úgy manipulálta az egész politikai rendszert és különösen a választási szabályokat annak érdekében, hogy a magyar nép nehezebben tudjon tőle megszabadulni. Érdemes újra számba venni a választási rendszer 2010 után bevezetett elemeit. Ezek között nincs olyan, amelyik – legalábbis a sorsdöntő 2014-es választáson – ne egyértelműen a Fidesznek kedvezne. Nézzük csak a legfontosabbakat:

Manipulatív választókerületi határok. A rendszer legaljasabb eleme. Ahogy erről már korábban írtam, a 106 egyéni választókerület határai úgy lettek meghúzva, hogy a Fidesz akkor is megszerezheti az egyéni választókerületek többségét, ha egyébként az emberek többsége nem rá szavaz. Ezt más manipulációs technikák mellett úgy érte el, hogy a korábbi választások alapján erősen baloldalinak számító körzetek sokkal nagyobbak, míg a jobboldaliak sokkal kisebbek – így egy egyéni mandátum megszerzése sokkal több baloldali és sokkal kevesebb jobboldali szavazatot igényel. A saját és más, független szakértők által elvégzett számítások szerint is az ellenzéki összefogásnak körülbelül 300 ezer több belföldi szavazatot kell rávernie a Fideszre ahhoz, megnyerje a választást.

gerrymandering1.JPG

A Fidesz 2010-es szavazataránya és a választópolgárok száma a 106 egyéni választókerületben

Határon túli magyarok választójoga. Ez önmagában véleményem szerint helyes lépés. És még csak arról sincs szó, hogy a határon túli magyarok felétlenül jobboldalibbak lennének, mint a magyarországiak – a szlovákiai magyarok például biztosan nem. Érdemben azonban csak Romániából várhatunk ilyen szavazatokat, itt pedig az Orbán-rezsim a legdurvább klientúra-építésbe kezdett, részben nyilván azért, hogy regisztráltassák és szavaztassák a velük szimpatizáló szavazókat. A minap pedig erről is kaptunk híreket, hogy a Fideszhez hű erdélyi pártoknál landolt a erdélyi regisztrált szavazók névjegyzéke. Arról is írtam korábban, hogy a Fidesz a határon túliak névjegyzéke és a levélben leadott szavazatok összesítése kapcsán is sumákolt, szerencsére a törvény általunk is szorgalmazott módosítása nagyjából kezelte ezeket a problémákat. Az viszont újabb visszaélés rémét vetíti elő, hogy számos választókerületből azt a hírt halljuk, hogy a helyi önkormányzatban tömegesen kérnek állandó lakcímet határon túli állampolgárok, ami lehetővé teszi számukra, hogy az egyéni jelöltekre is szavazhassanak. Ha ezt nagy számban csinálják, akkor ez sok billegő körzetet fordíthat át a jobboldalra. Az a hír jutott el hozzánk, hogy Erdélyből tömegével készülnek hozni ilyen szavazókat, akik vasárnap átveszik a lakcímkártyájukat, elmennek szavazni – immár két szavazatuk is van, és egyéni jelöltekre is szavazhatnak – majd utaznak vissza Erdélybe. Az mindenesetre furcsa, hogy számos választókerületben vasárnap is nyitva lesz az okmányiroda.

A határon túli állampolgárok szavazhatnak levélben, a külföldön dolgozók nem. Erre igazán nem találok szavakat. Orbán Viktor korábban azzal indokolta az új választási eljárási törvényt és az Alkotmánybíróság által kikukázott kötelező választási regisztrációt, hogy világnemzet lettünk és a külföldön dolgozó magyarok különben nem tudnának levélben szavazni. Az eredeti javaslatban szerepelt is, hogy a külföldön szavazók levélben is szavazhatnak, de aztán az utolsó pillanatban ez kikerült a törvényből. A Fidesz ezzel több százezer, feltehetően inkább ellenzéki véleményű választó számára tette gyakorlatilag lehetetlenné, hogy részt vegyen a választáson, hiszen ők csak személyesen, a konzulátusokon szavazhatnak.

Egyfordulós választási rendszer. Bár a Fidesz 1998-ban éppen a kétfordulós rendszernek köszönhetően tudott nyerni (a Torgyán-féle kisgazdákkal való megállapodás révén), azóta kisgömböcként felzabálta a jobboldalt, és relatív első helye miatt – legalábbis 2014-ben – az az érdeke, hogy egyfordulós legyen a rendszer. Ez kényszeríti közös indulásba az ellenzéki erőket, amelyek biztosan jobb eredményt érhetnének el egy olyan, 2010-ig működő rendszerben, amelyben az első fordulóban minden párt önállóan mérettetheti meg magát és a második forduló dönt a nagy táborok között.

Külön listán induló jelöltek nem állíthatnak közös jelölteket. Az ellenzék helyzetét nagyban könnyítette volna, hogy ha külön listával, de az egyéni választókerületekben közös jelöltekkel vágnak neki a választásnak. Ezt a lehetőséget vette el a Fidesz azzal, hogy megszüntette azt a korábbi szabályt, hogy a külön listán induló pártok megállapodhatnak abban, hogy a közös egyéni jelöltre leadott szavazatokból származó töredékszavazatokon hogyan osztoznak meg.

A választáson induló pártok és jelöltek számának mesterséges növelése. A választáson való indulás megkönnyítése önmagában helyes lépés. Azzal sincs baj feltétlenül, hogy egy állampolgár több jelölt indulását is támogathatja az aláírásával. A baj azzal van, hogy ennek farvizén az új ajánlási rendszer tulajdonképpen egy politikai feketepiacot hozott létre. A választópolgárok személyes adataival való visszaélések minden bizonnyal még súlyosabbak, mint a korábban joggal kárhoztatott ajánlócédulás rendszerben – nap mint nap hallunk híreket arról, hogy különböző kamupártok között kialakult az aláírások csere-kereskedelme és az aláírások hamisítása. És mindez miért? Hát nagyon sok pénzért. Az új rendszerben ugyanis több százmillió forintot is kaphat egy párt a kampányra, amivel gyakorlatilag nem kell elszámolnia. És hogy miért jó ez a Fidesznek? Egyrészt azért, mert a már említett egyfordulós rendszerben minél több jelölt indul, nekik annál könnyebb nyerni. Másrészt a kamupártok kiválóan alkalmasak arra, hogy elvegyék az emberek kedvét a választástól. Márpedig a Fidesz alacsony részvételben érdekelt.

Kampánytilalmak bevezetése – praktikusan nem lehet rádióban, tévében hirdetni. Mivel a Fidesz az alacsony választási részvételben érdekelt, ezért olyan szabályokat hozott, amelyek csökkentik a kampányoló pártok számára rendelkezésre álló felületet. Első körben nemes egyszerűséggel betiltották volna az elektronikus médiában való kampányolást, majd az Alkotmánybíróság és az EU fellépése miatt „csak” teljes mértékben ellenérdekeltté tették a műsorszolgáltatókat abban, hogy politikai hirdetést közreadjanak. Nem is ad egyik sem. Miközben persze a Fideszével azonos szlogent használó kormányzati hirdetésekkel elárasztották az összes csatornát – szerencsére a Kúria múlt heti döntése ennek keresztbetett.

A kampányhirdetések átvitele a kültéri plakát piacra. Ahol viszont továbbra is orrba-szájba lehet hirdetni, azok az óriásplakátok, city light plakátok, közeledései eszközökön elhelyezett hirdetések. Itt minden korlát és minden elszámolási kötelezettség nélkül lehet hirdetni. És hogy miért? Nyilván azért, mert ezt a piacot a Nyerges-Simicska cégek 50 százalék feletti részesedéssel uralják. Így a Fidesz nyilván sokkal olcsóbban tud felületekhez jutni, mint az ellenzék, amely viszont még akkor sem jutna elég plakáthoz, ha lenne rá pénze.

Kampánycsend eltörlése, a szervezett szállítás lehetővé tétele. A kampánycsend eltörlése önmagában egyébként nem lenne problémás, hiszen gyakorlatilag képtelenség betartani. De azt látni kell, hogy ez is a Fidesz érdeke, hiszen az elmúlt években – feltehetően nem csak legális módszerekkel, lásd Kubatov Gábor elhíresült beszédét – óriási adatbázist hozott létre a szimpatizánsairól, és a rendelkezésére álló állami és önkormányzati erőforrásokkal leginkább képes a szavazókat egyenként megkeresni és elvinni szavazni. Azt, hogy valóban erre megy ki a játék, az is mutatja, hogy a választási törvények egyik utolsó módosításával lehetővé tették, hogy a választókat szervezetten utaztassák a szavazófülkékbe – csupán arra van tiltás, hogy ezt autóbusszal nem tehetik.  

Ezt tehát az a pálya, ami minden elemében a Fidesznek lejt. Mindez súlyos legitimitási kérdéseket vet fel abban az esetben, ha a Fidesz nyeri meg a választást, hiszen senki nem fogja tudni megmondani, a győzelme milyen mértékben köszönhető a választók valódi akaratának és mennyiben a maga képére formált választási szabályoknak. Ha viszont az ellenzék nyeri meg a választást, akkor legitimitási probléma azért nem merülhet fel, mert ez a választási szabályok ellenére fog bekövetkezni.

Egy demokrata tud veszíteni. Egy demokrata nem nyúl önhatalmúlag hozzá a választási szabályokhoz. Orbán Viktor nem ilyen politikus, és mint a Story magazinból tudjuk, nem ilyen magánemberként sem. Az egészben az a szédítő, hogy erre még büszkék is. Habony Árpádék nyilván azt gondolták, hogy a választás előtt 10 nappal nagyon jót fog tenni a miniszterelnök megítélésének, ha ország-világ számára egyértelművé teszik, hogy a kormányfő nem tud veszíteni. Még egy családi síversenyen sem. Még a feleségével szemben sem. Nyilván azt gondolják, hogy a magyarok ilyen vezetőt akarnak maguknak.

Rosszul gondolják! A sok választási trükk nem szabad, hogy elvegye a kedvünket a szavazástól. A kutyaharapást szőrével kell gyógyítani, a számtalan fideszes trükknél csak egy lehet hatékonyabb: még több kormányváltó szavazó!

 

4 komment

Tíz érv az ingyenes felsőoktatási alapképzés mellett

2014.03.26. 10:33 bontópál

Az Együtt-PM szövetség választási programjában már korábban is szerepelt a felsőoktatási alapképzés (BA) ingyenessége. Tegnap a kormányváltó erők sajtótájékoztatón jelentették be, hogy az új Mesterházy-kormány 2014-től ingyenessé teszi az alapképzést a felsőoktatásban. Tudjuk, hogy sokan örülnek ennek a vállalásnak. De tudjuk azt is, hogy vannak, akik nem támogatják a felsőoktatás ingyenességét még az alapképzés esetében sem. Köztük olyan honfitársaink is, akik egyébként velünk együtt hisznek a tudás fontosságában és fontos számukra a társadalmi szolidaritás. Az alábbiakban tíz pontban foglaljuk össze az alapképzés ingyenessége melletti érveket.

lowey_gimi_tuntetes_mti_kalmandy_1213.jpg

(a kép forrása)

  1. Ma Magyarországon két világkép áll egymással szemben. Orbánországé a kiszolgáltatottságon és az olcsó bérmunkán alapuló világkép, ezzel szemben a kormányváltó erők összefogása szerint Magyarország jövője a tudástársadalom – a magas hozzáadott értékű, értelmes, kreatív munka. Nem kérdés, hogy a világ is ebbe az irányba megy, az empirikus tanulmányok szoros pozitív kapcsolatot találnak a felsőoktatás mennyisége és a gazdasági növekedés között. Magyarország is vállalta azt az EU-s ajánlást, hogy az adott korosztályon belül 40 százalékig emeli a diplomások arányát. Ettől most még messze vagyunk, az Orbán-kormány rombolása miatt egyre messzebb. A politikában mindig meg kell különböztetni a célokat és az eszközöket. Ha komolyan vesszük a célt, hogy növeljük a felsőoktatásban részt vevők arányát, akkor olyan eszközöket kell keresnünk, amelyek ezt valóban szolgálni tudják. Mi nem látunk más eszközt, mint a felsőoktatáshoz való hozzáférés radikális javítását célzó ingyenes alapképzést.
  2. Sokan azzal érvelnek a tandíj mellett, hogy a felsőoktatási képzésben részt vevő egyén egyéni haszna nagyobb, mint az a haszon, amit a társadalom szerez az illető képzésével – ezért az egyénnek hozzá kell járulni a képzés költségeihez. Magyarországon az a helyzet, hogy míg a diploma munkaerő-piaci haszna az egyén szempontjából nagyjából megfelel az OECD-átlagnak, a társadalom szempontjából OECD-rekorderek vagyunk – vagyis ha az életút során befizetett adótöbbletet, járuléktöbbletet stb. összeadjuk, akkor az jön ki, hogy a magyar állam számára kiemelkedően jó befektetés a diplomások számának növelése. A diplomások, minden ellenkező híresztelés dacára, könnyebben, gyorsabban és jobban fizető állásokat találnak, mint a diplomával nem rendelkezők. Közkeletű, de teljesen megalapozatlan tévedés, hogy diplomás-túltermelés van. Ennek az ellenkezője igaz: „Hazánkban a diplomások több mint kétszer annyit keresnek, mint a nem diplomások, miközben a diplomás-munkanélküliségi ráta kb. ötször alacsonyabb. Aki a gyerekeknek azt mondja, hogy nem érdemes továbbtanulni és diplomát szerezni, az ember-, sőt nemzetellenes bűnt követ el. Empirikus tény, hogy a diplomások gazdagabbak, boldogabbak és tovább élnek, mint a nem diplomások; és az a csodálatos, hogy ez akkor is így marad, ha nő a diplomások részaránya.” A részben a jobb iskolai végzettségnek köszönhető magasabb jövedelmet pedig egy igazságos adórendszerben az alacsonyabb jövedelműekénél nagyobb adóterhelés illet.
  3. A jelenlegi rendszer a lehető legigazságtalanabb: jellemzően azok tanulnak ingyen (államilag finanszírozott képzésen), akik magas státusú családból származnak, miközben az alsó középosztálybeliek költségtérítést fizetnek. A hátrányos helyzetűek pedig jórészt kimaradnak – számukra a programunk közoktatási esélyegyenlőséget és ingyenes egyetemi előkészítőket ígér.
  4. A továbbtanulási döntés pillanatában nem annyira a tandíj (költségtérítés) mértéke, megfizethetősége a döntő, hanem a puszta ténye, s ezzel összefüggésben a felsőoktatás körüli légkör. Ezt mutatja a 2013. évi jelentkezések alakulása: ekkor, a diáktüntetések hatására a kormány meghátrált, megnövelte a keretszámokat, és a „Diákhitel 2” is rendelkezésre állt, áll, de hiába: rekordmélységbe zuhant a jelentkezések száma. A Diákhitel 2 viszonylagos kudarca (kevesen vették fel) és a főiskolai-egyetemi jelentkezések számának zuhanása együttesen azt mutatja: a tandíjat nem „kompenzálni” kell, hanem eltörölni. Egyrészt a hátrányos helyzetűek, a munkások gyerekei osztályhabitusukból adódóan eleve nem is jelentkeznek, ha tandíj van, hiába a tandíjhitel, így a társadalmi mobilitás elmarad. Éppen ezért nem megoldás önmagában az sem, ha csak a felsőoktatásba való belépést tesszük ingyenessé – ahogy az korábban az MSZP és a DK programjában szerepelt. Ez ugyanis nem jelent kiszámítható pályát a diákok és családjaik számára, az alsó osztályból jövő gyerekek és szüleik egy része feltehetően nem vállalja azt a kockázatot, hogy később mégis csak kell fizetni.
  5. A Diákhitel 2, amennyiben a rászorulók többsége igénybe venné, az állami kamattámogatás miatt hosszú távon hatalmas, a tandíjmentességnél nagyságrendekkel nagyobb költségvetési terhet jelentene az ország számára.
  6. Tanulmányi és szociális ösztöndíjjal, illetve diákhitel-felvételi lehetőséggel kompenzálni a tandíjat az alapképzésen kevésbé hatékony, és jóval költségesebb, mint eltörölni azt. Másrészt az ösztöndíj drágán és/vagy rosszul céloz: a bevallott és a tényleges jövedelem között nagy a különbség, a HÖK-ök legitimitása esetenként megkérdőjelezhető, egy erre a célra létesítendő újabb állami szerv létrehozása költséges és kétséges vállalkozás volna stb. Egyrészt mert hatalmas adminisztrációs teherrel jár, másrészt mert a tanulmányi ösztöndíj, valamint a diákhitel állami kamattámogatása a nem-rászorulónak is jár. Amennyiben költségvetési plusz-források állnak rendelkezésre, akkor a felsőoktatásba járók körének szélesítését szolgáló összegek „elköltésének” egyik leghatékonyabb módja a költségtérítés, a tandíj eltörlése a BA-n.
  7. Az eredendő társadalmi egyenlőtlenségeket egy jól működő iskolarendszer fokozatosan kiegyenlíti. A magyar nem ilyen (korábban sem volt az!). De még ha ilyen is volna, akkor is megvolnának még az „otthonról hozott hátrányok” 18 éves korban. A felsőoktatásnak nem lehet célja, hogy akik messzebbről indulnak (társadalmi vagy akár földrajzi értelemben), azok előtt bezárja a kapukat, még mielőtt odaérnének, mert akkor nem csak a hozzáférés szűkül, de a tehetségek felemelkedésének útját is elzárjuk. Más szóval: hogy ki jó tanuló, az még 18-19 évesen is nagyrészt társadalmilag meghatározott, s csak kisebb részben „tehetség” vagy „szorgalom” kérdése.
  8. A felsőoktatás egyre inkább egy európai, sőt: globális piac, ahol a magyar diákokat tandíjmentességgel csábítja egyre több versenytárs: Bécstől Koppenhágáig ingyenes és magas színvonalú angol és német nyelvű tanulmányokra nyílik lehetőség. Már a dánok is az ingyenes angol nyelvű egyetemi tanulmányokat hirdetik Budapesten. Az agyelszívás áldozatává válni talán a legrosszabb dolog, ami egy nemzettel ma történhet. A magyar diplomát, mint „árut” ezen a nemzetközi piacon árkedvezménnyel kell vonzóvá tenni, legalább a hazai diákok számára, hogy megállítsuk a jelentkezések drámai zuhanását. A tandíj az EU-n belül az oktatási rendszerek kisebbségében létezik, s egyébként is visszaszorulóban van. Németországban az elmúlt évtizedben több tartomány is bevezette, de ezek érdemi bevétellel nem, csak politikai kárral és az esélyegyenlőség romlásával jártak. Ezért az érintett tartományok a tandíjat egymás után törölték, illetve törlik el újra.
  9. A felsőfokú tanulmányok végzése semmiképpen nincs „ingyen”, mert még ha „államilag finanszírozott” formában történik is, akkor is idő- és pénzbefektetés a hallgatók részéről (kollégium, albérlet, tankönyvek, munkába lépés késleltetése stb.). Így a motiváció, hogy sikeresen és gyorsan elvégezze valaki a főiskolát, egyetemet, a költségtérítés (tandíj) eltörlésével sem szűnne meg.
  10. Tévhit, hogy a hozzáférés szűkítésével lehet javítani a minőséget. A minőséget tandíj helyett más eszközökkel kell biztosítani: (1) színvonalas közoktatással, (2) kiterjedt minőségbiztosítással (lásd: MAB) és (3) a megszorítások, elbocsátások leállításával. A jelenlegi rendszerben sem ott a legmagasabb a színvonal, ahol fizetős a képzés, hanem ott, ahol a többség számára ingyenes.

Ezek tehát az érveink. Szerintünk nyomós érvek. Bízunk benne, hogy április 6-tól tényleg új korszakot nyithatunk a magyar felsőoktatásban is.

dr. Erőss Gábor – Karácsony Gergely

 

 

23 komment

Stratégiai ellenség: avagy tíz bűntett, amit a kisvállalkozások ellen elkövettek

2014.03.05. 15:36 bontópál

Tegnap számolt be róla az index.hu, hogy 1 millió forintra bírságoltak meg egy kávézót, amiért csak a figyelmezetés után tette ki a dohányozni tilos táblát. Ez az eset, mint cseppben a tenger mutatatja, hogy mennyire megnehezítette a kisvállalkozások sorsát az Orbán-kormány. Hosszú, nagyon hosszú a kisvállalkozások ellen elkövetett bűnök lajstroma. 

  1. Az „Európa-bajnok” 27 százalékos ÁFA-val és a keresők nyolcvan százalékát kedvezőtlenül érintő egykulcsos adórendszerrel szűkítették a belső keresletet.
  2. Az ÁFA-emeléssel felpörgették a feketekereskedelmet, aminek a tisztességes vállalkozások látják a kárát. A NAV-botrány eltusolásával világossá tették, hogy a nagyhalak megúszhatják, a kicsik viszont nem.
  3. A botrányba fulladt on-line pénztárgép beszerzési kötelezettséggel csalókat küldtek a vállalkozók nyakába, őrületbe és extra költségekbe kergetve vállalkozók tízezreit.
  4. Számtalan új adónemet vezettek be, amelyek nem csak egyszerűn növelték a vállalkozások terheit, de az adóötleteléssel kiszámíthatatlanná, tervezhetetlenné tették a jövőt.
  5. A kkv-szektorban kifejezett „rezsinövelés” zajlott az elmúlt 4 évben – ide tartozik a telefonadó, a banki tranzakciós illeték, ezáltal banki költségek emelkedése; sőt, bizonyosrezsielemek a lakosságtól a vállalati szektorra hárultak át, mert a vállalati szférában a közműdíjak nem hatósági árasak, azaz a rezsinövekedés lakossági veszteségét áthárították a cégekre (elektromos áram, fűtés költség stb.) A cégek 78 százaléka mondta azt, hogy növekedtek az adóterheik.
  6. Bevezették a kamarai díjat, amit már el is kezdett behajtani az adóhatóság. Holott a díjért cserébe valójában semmilyen érdemi szolgáltatást nem kapnak a cégek.
  7. Növelték a vállalkozások adminisztratív terheit, az engedélyezési kötelezettségeket, általában még bürokratikusabban lehet elintézni hivatali ügyeket – ezt a vállalkozások 74 százaléka értékelte így.
  8. A trafiktörvénnyel több tízezer tisztességes kiskereskedőt tettek tönkre, csak hogy a haverok, a fideszes képviselők ismerősei és családtagjai meggazdagodhassanak.
  9. A szintén lepacsizott állami földbérlet-pályázatokkal helyi gazdáktól vették el a földet.
  10. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy államosítottak mindent, amiben üzletet láttak: az uniós támogatási tanácsadást, a nyelvoktatást, a mérnöki megbízásokat és a tankönyvpiacot.

GAZDASAG-cegbezavaras_lakat-600x400.jpg

Mindezek után nem lehet meglepő, hogy a cégmegszűnések száma soha nem volt még olyan magas, mint tavaly. Az Opten céginformációs szolgáltató adatai szerint több mint 33 ezer céget töröltek 2013-ban Magyarországon, ami 16 százalékkal meghaladja a 2010-es negatív rekordot.

Ha egy kormány padlóra küldi a kisvállalkozói szektort, akkor joggal várná az ember, hogy az ő érdekeiket képviselő szervezetek hangosan kiabálnak ez ellen. Például tiltakozik a kormány politikája ellen a vállalkozói kamara. Vagy tiltakozik a Vállalkozók Pártja. De Magyarországon nem ez a helyzet. Nálunk ugyanis a bűnök elkövetője megegyezik azzal, akinek ez ellen tiltakoznia kellene: a kormány gazdaságszabályozásért felelős államtitkára ugyanis egyben a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarának és a Magyar Vállalkozók és Munkaadók Pártjának is az elnöke.

Ez a sokoldalú ember, Szatmáry Kristóf egyszer azt nyilatkozta, hogy „a hazai gazdaságpolitika fontos célja a kkv-k több lehetőséghez juttatása”, és hogy „stratégiai partnereknek tekinti a kis- és középvállalkozásokat.” A hazai vállalkozások a kormány eddigi ténykedéséből nem sejthették, hogy a kormány a partnerük, de Szatmáry Kristóftól végre megtudhatták. Erre mondják: akinek ilyen partnere van, annak nincs is szüksége ellenségre.

1 komment

Az ellenzéki szövetség újragombolása

2014.01.10. 10:20 bontópál

Január 8-án az Együtt-PM egy hosszú egyeztetési folyamat újabb, a kormányváltást még közelebb hozó állomásához érkezett el. Örömünkre szolgál, és a reményt adja vissza Magyarországnak és honfitársainknak az, hogy az MSZP nyitott volt az Együtt-PM javaslatára, és hogy javaslatunk nem a Magyar Nemzet, Hír Tv, Kerényi „lapalapító” Imre által megálmodott zűrzavarhoz, hanem egy gyors és konstruktív megállapodáshoz vezetett. Az Együtt-PM továbbra is ezzel a felelősséggel, átgondoltsággal és nyitottsággal halad azon az úton, amelynek végén az Orbán-kormány leváltása áll. A szövetség tagjai, a Haza és Haladás, a Milla, a Szolidaritás és a PM készen állnak a következő feladatokra

Meggyőződésünk szerint azonban Orbán-rendszerének leváltásának esélyeit az szolgálja a legjobban, ha az ellenzék egységes, de közben képesek vagyunk a választókat meggyőzni arról, hogy nem jönnek vissza 2010 előtti politika hibái sem egy az egyben. Ennek érdekében a PM csatlakozott a korszakváltók szövetségéhez. A kormányváltás célja érdekében hatékony eszköznek gondoltuk, ha létrehozunk egy új baloldali pólust, mely a szocialistákkal koordinált választási együttműködést köt. Azonban ez a kétlistás választási modell nem tudott működni. Részben azért, mert az elhúzódó tárgyalások során a kölcsönös bizalom megőrzésének szükségszerűsége nem tette lehetővé azt, hogy a korszakváltó pólus új baloldali identitását megépítsük. Ráadásul, a Fidesz által dominált nyilvánosságban a DK kívülről kritizáló hangjai mellett az ellenzék legapróbb vitái is véres civakodássá váltak. Hiszen ne felejtsük el, van ebben az országban egy Hír Tv, egy Echo Tv, egy Magyar Nemzet és a többi csatlós, akik átvették a sajtószolgáltatást és immáron a közszolgálatiság címszó alatt is a rájuk jellemző hírttáplálást és átnevelést látjuk. Így még szorosabbra kellett fűznünk a szocialisták és az Együtt 2014-PM közötti szálakat, ami tovább nehezítette kétlistás szövetség üzenetének és identitásnak a megépítését.

Az Együtt-PM-esek büszkék lehetnek rá, hogy kísérletet tettek az MSZP-melletti új pólus kiépítésére a szocialistákkal való tárgyalások közben. Működőképes és a kormányváltást jól szolgáló modell lett volna, ha más a nyilvánosság szerkezete vagy a választási rendszer, mint amelyek a Fidesz-rendszerben. Erőfeszítéseink ellenére azonban sajnos a több pólusú, együttműködő versengésre épülő választási modell nem tudta az egységes ellenzék képét sugallni, így kevésbé tudott erőt mutatni, és a kormányváltásba vetett hitet sem tudta kellően szolgálni. Ennek az önmagával veszekedő ellenzéki szövetségnek vált szimbólumává 2013. október 23. Sokunk személyes élménye volt az ezt követő hetekben, hónapokban az elbizonytalanodott aktivisták, a visszahúzódó választók tömege, akik nem egyik vagy másik kimaradt párt vezetőit hiányolták mindenáron, hanem a civakodó ellenzékből volt elegük. Személyes élményünk a munkanélküli szülők panasza, aki nem tudja már a hónap közepén sem, hogy mit adjon a gyerekének. A közvélemény-kutatásokban az ellenzéki pártok támogatottsága hónapok óta stagnál, a Fidesz pedig erősödött. Az a politikai szervezet, amely nem hallja meg szavazói véleményét, vagy meghallja, de nem foglalkozik vele, bukásra van ítélve. Ezt a történelem mutatja. Ezen a ponton fel kellett tennünk a kérdést, hogy alkalmas eszköze-e a többpólusú versengő ellenzéki modell a kormányváltásnak. A kétlistás stratégiára mindig eszközként tekintettünk, mely vagy működik, vagy nem. Azt mondtuk, hogy „a listakérdés tulajdonképpen másodlagos, nem érdemes hiszterizálni – a lényeg, hogy milyen erősek a korszakváltás garanciái, és mennyire látszik a korszakváltó pólus akár közös akár külön listán indulnak az ellenzéki szereplők.” A választási szövetség számára december végére világossá vált, hogy a Fidesz megosztó nyilvánosságstratégiája mellett nem lehet az, és új eszközre, új, erősebb, szélesebb együttműködésre van szükség.

Három vagy akár több pártlista választókerületi koordinációban történő indulása a parlamenti választáson csak erősítené a kakofóniát. A versengés és vita fenntartása még a koordinált indulásnál rosszabb forgatókönyvek lehetőségét is magában hordozza. Ha most, január elején, azt követően néhány nappal, hogy Áder János kitűzi a választás időpontját, az ellenzék nem számolja fel a megosztottságát, akkor azzal feladja a kormányváltás célját. Amennyiben az ellenzéki civakodás fennmarad, akkor könnyen lehet, hogy a mi felelősségünk lesz egy újabb Fidesz kétharmad. Márpedig a választók ma nem ezt várják, nem ezt akarják.

Így lett 2014. január 8-a a kétlistás szövetség és az erős ellenzékiség feszültségének feloldásának napja.

1 komment

Nyílt levél az államfőhöz a kulturális einstandok ügyében

2013.10.13. 14:45 bontópál

Tisztelt Elnök Úr!

Az országgyűlés 2013. október 7-i ülésén három fontos kulturális témájú törvényjavaslatot is elfogadott. Mindhárom javaslat éles ellenállást váltott ki a kulturális életben, és mind a három javaslat kapcsán súlyos alkotmányos aggályok merülnek fel. Ezért arra kérem Önt, hogy az Alaptörvény által nyújtott lehetőséggel élve ne írja alá ezeket a törvényeket.

mms-d00018F9A4a4c3521b435.aspx.jpg(a kép forrása)

A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény módosításáról szóló, T/12053. számú törvényjavaslat lehetővé teszi, hogy a kultúráért felelős miniszter határozott időre kijelölje a muzeális intézmény alapleltárában szereplő, állami tulajdonban lévő kulturális javak őrzési vagy bemutatási helyét. A módosítás általános felháborodást váltott ki a szakmai szervezetek körében, tiltakozott például a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete, a Magyar Régészeti Szövetség és a Levegő Munkacsoport is. Különösen aggályos, hogy az elfogadott javaslat semmilyen garanciát nem tartalmaz azzal kapcsolatban, hogy az áthelyezésre kerülő kulturális javak esetében a korábbi kezelés, őrzés, műtárgyvédelem színvonala, továbbá a tudományos kutatás lehetősége ne csökkenjen. Ez a szabályozás nem csak szakmailag kifogásolható, de álláspontom szerint alaptörvény-ellenes is. Az Alaptörvény P) cikk (1) bekezdése szerint „[a] természeti erőforrások, különösen a termőföld, az erdők és a vízkészlet, a biológiai sokféleség, különösen a honos növény- és állatfajok, valamint a kulturális értékek a nemzet közös örökségét képezik, amelynek védelme, fenntartása és a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége.” Az alkotmányozó ezzel a környezeti állapotban való visszalépés alkotmányos tilalmát a kulturális örökségre is kiterjesztette. Az elfogadott törvényjavaslattal – a megfelelő garanciák hiányában – a kulturális örökség védelmének szintje csökken, ami az Alaptörvény P) cikk (1) bekezdésének sérelmére vezet.

Ha lehet, még ennél is nagyobb szakmai tiltakozást váltott ki a szellemi tulajdonra vonatkozó egyes törvények módosításáról szóló, T/11776. számú törvényjavaslat elfogadása. Több mint ezer kiváló művész (olyan szerteágazó működési területű és különböző világnézetű alkotók is, mint például Jankovics Marcell vagy Tarr Béla, a Muzsikás, a Kaláka vagy az Omega, LGT zenekarok, Koncz Zsuzsa és Palya Bea, Horváth Charlie, Sebő Ferenc vagy éppen Kovács Ákos) tiltakozott a javaslat ellen, amelynek értelmében az adathordozók forgalmazásából származó szerzői jogi bevételek negyede, és a szerzői jogdíjakból önkéntes lemondáson alapuló támogatási összegek egésze a Nemzeti Kulturális Alaphoz kerül. Az adathordozók forgalmából származó, a közös jogkezelő szervezetek által szétosztott díjbevétel a szerzőket megillető jogosultságnak a szabad felhasználásra tekintettel megállapított ellenértéke, amely az Alkotmánybíróság következetes, például 482/B/2002. AB határozatban megjelenő gyakorlata szerint a tulajdonhoz való jog védelme alatt áll. A törvénymódosítással a törvényhozás a szerzőket ilyen módon megillető díjbevételt negyedével csökkenti, amely a hivatkozott alkotmánybírósági gyakorlat alapján a tulajdonhoz való jogot korlátozza. Ugyan az alkotmánybírósági gyakorlat szerint a tulajdonjogot közérdekből lehet korlátozni, azonban álláspontom szerint aránytalan korlátozásnak tekinthető, hogy a kultúratámogatás állami feladatához szükséges anyagi forrásokat a jogalkotó a kulturális alkotásokat létrehozó szerzői jogi jogosultak tulajdonjogi védelmet élvező jogosultságainak kárára kívánja biztosítani. Különösen aggályosnak tartom emellett, hogy a közel 1 milliárd forintnyi összeget érintő újraelosztásról szóló döntést semmilyen társadalmi egyeztetés nem előzte meg, és arról a parlament egy zárószavazás előtti módosító indítvány elfogadásával határozott. Aggályos továbbá, hogy a szabályok a már beszedett, az alkotókat megillető, de még technikai értelemben fel nem osztott jogdíjakra is vonatkoznak. A KIM által jóváhagyott díjszabások nyilvánvalóan a piaci viszonyok ismeretében előre kalkulált bevételeket jelentettek volna, melynek most egy jelentős részét minden indokolás nélkül elveszik.

Ugyancsak széles körű tiltakozásokat váltott ki az, hogy a Magyar Művészeti Akadémia működésével kapcsolatos egyes kérdésekről szóló T/9634. számú törvényjavaslat a Vigadó és egy értékes budai villa mellett a Magyar Művészeti Akadémia megkapta a Műcsarnok tulajdonjogát is. Mint Elnök Úr bizonyára tudja, az MMA működése, azon belül is Fekete György több nyilatkozata igen éles reakciókat váltott ki a közvéleményben, számos kiváló és elismert művész ki is lépett ezek miatt a testületből. Noha köztestületként az MMA feladata az lenne, hogy egységesítse és képviselje a magyar kulturális életet, annak sokszínűségét, ehelyett csak a végsőkig fokozta annak politikai alapon történő megosztottságát. Mint bizonyára ismert Ön előtt, az MMA létrejöttét Szabó Máté, az alapvető jogok biztosa az Alaptörvénnyel ellentétesnek találta, és az azt létrehozó törvény egyes paragrafusainak megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól. Az ombudsman szerint ellentétes a művészeti szabadsággal az, hogy az MMA alapító tagjai csupán egyetlen civil szervezetből kerülhettek ki. Azt is alaptörvénysértőnek tartja, hogy a művészeti akadémiáról szóló törvény lehetővé teszi az MMA számára, hogy maga határozza meg a tagság feltételeit. Az ombudsman rámutatott, hogy a művészeti alkotást az államnak megjelenési formájától és tartalmától függetlenül, értéksemlegesen kell védenie. Az önmagában nem sérti a művészeti szabadságot, ha az államnak kulturális prioritásai vannak, de egyetlen irányzatot sem tekinthet kizárólagosnak, és tartózkodnia kell a művészet tartalmi értékelésétől. Ebből következik az, hogy a művészeti szabadságot megtestesítő köztestületnek semlegesnek és sokoldalúnak kell lennie.

Tisztelt Elnök Úr!

A kulturális élet sokszínűsége az Alaptörvény által is védett érték. A kulturális életben a nemzet egysége leginkább ennek a sokszínűségnek az elfogadásában, védelmében és továbbfejlesztésében nyilvánulhat meg. A magyar kulturális élet különböző szereplői, művészek, intézményvezetők, szakmai szervezetek az elmúlt napokban vélt vagy valós politikai szimpátiától függetlenül teljes egységben léptek fel ezen törvénymódosítások ellen. Kérem, hallja meg a szavukat és ne írja alá ezeket a törvényeket!

Budapest, 2013. október 9.

 

Tisztelettel:

Karácsony Gergely

országgyűlési képviselő

Együtt2014-PM választási szövetség

Szólj hozzá!

Döntsön a nép, de hogyan? (1.)

2013.08.24. 10:27 bontópál

Érdekes, és számomra örömteli fordulat következett be az Együtt-PM és az MSZP közötti tárgyalásokban. Eddig a nyilvánosságot, és így tulajdonképpen az állampolgárokat kizárva tárgyaltunk a választási együttműködésről. Tegnap azonban Bajnai Gordon és Mesterházy Attila is az állampolgárokat hívta segítségül a miniszterelnök-jelölti kérdés miatt megrekedni látszó tárgyalások előmozdítása érdekében. Az Együtt-PM közvélemény-kutatással kérné ki a változást akaró polgárok véleményét arról, hogy ki legyen az ellenzéki miniszterelnök-jelöltje, az MSZP pedig „hús, vér választókkal” tartana előválasztást mind a 106 választókerületben.

3038374_bfab30863c942b171221c853b56bcd1d_wm.jpg(a kép forrása)

Azért örülök ennek a fordulatnak, mert mélyen meg vagyok győződve arról, hogy Magyarországon erősíteni kell az állampolgári részvétel kultúráját, és be kell vonni az embereket a lehető legtöbb közéleti kérdés eldöntésébe. Az ellenzéki együttműködés is ilyen kérdés. Van abban valami faramuci, hogy az ellenzék az emberek bevonása nélkül döntsön arról, hogy kire kelljen szavaznia annak a választópolgárnak, aki helyre akarja állítani a demokratikus jogállamot. Főleg, mivel jelenleg nincs olyan ellenzéki párt, amely a választási győzelemhez szükséges szavazóknak akárcsak a felét meg tudná egyedül szólítani. Ahogy Csizmadia Ervin fogalmazott: „ha az ellenzék valóban üggyé akarja tenni saját magát, akkor el kell hagynia a nézetet, miszerint a miniszterelnök-jelöltet automatikusan a legerősebb ellenzéki párt adja”.

A kérdés ezek után „csak” az, hogy milyen módon vonjuk be a polgárokat ebbe a folyamatba. Az elmúlt fél évben sokat gondolkodtam ezen, megnéztem számos nemzetközi példát. Ezek alapján számomra elég világos, hogy az MSZP által felvetett előválasztási ötlet a 2014-es parlamenti választást megelőzően teljes mértékben kivitelezhetetlen. Ha mégis megvalósulna, akkor feltehetően nagyon torz eredményt hozna: nem erősítené, hanem éppen akadályozná az állampolgári vélemények érvényre juttatását.  Három olyan dologból kellene nagyon sok hozzá, amiből így is túl kevés van az ellenzéknek: infrastruktúrára, pénzre és időre. És ami a legfontosabb: nagyon könnyű manipulálni.

Minden tisztességes választás lebonyolításához tudni kell, hogy kik a választásra jogosultak, különben ellenőrizhetetlen, hogy valóban ők szavaztak-e. Ha van jó népesség-nyilvántartás, akkor a nemzeti választásokon ez nem jelent problémát, de sokkal bonyolultabb a helyzet a nem államilag, hanem a pártok által szervezett előválasztások során. Hogyan lehet elérni például, hogy valóban az ellenzéki szavazók és ne a választás manipulálásban érdekelt kormánypártok szimpatizánsai szavazzanak?

voter-registration1.jpg(a kép forrása)

Az európai előválasztások nagy része - Belgiumban (sp.a, PS), Cipruson (ΕΔΕΚ), Dániában(SD), Írországban (LP), Hollandiában (PvdA), Portugáliában (PS), Nagy-Britanniában (Labour) és 2011-ig Franciaországban (PS) – csak a pártokon belüli versengést eldöntő, úgynevezett zárt előválasztás volt, amelynek során a párttagok közvetlenül választották meg a jelöltjeiket. Ezekben az országokban egyébként a pártoknak relatíve sok tagjuk van, így ezek a választások is meglehetősen sok embert megmozgattak. Pártok közötti előválasztásra pedig azért sem feltétlenül van szükség, mert az európai országok többségében arányos választási rendszer van, amelyek nem kényszerítik választási koalícióba a pártokat a választás előtt. Az előválasztás őshazájának számító Egyesült Államokban a párttagokon kívül a választók is szavazhatnak a párt elnök-jelöltjeiről, de jellemzően itt is zárt az előválasztás, hiszen az államok többségében csak azok szavazhatnak, akik előzetesen valamelyik párt támogatóiként regisztráltak. Az előválasztásnak régi hagyománya van az USA-ban, ott egyszerűen elképzelhetetlen, hogy valamelyik párt arra biztassa a választóit, hogy akármilyen célból a másik párt előválasztásán vegyenek részt.

Kétségtelen, hogy az MSZP által javasolt, úgynevezett nyílt előválasztásra is van nemzetközi példa, de ezek eléggé különbözőek a magyar helyzettől. A francia szocialisták 2011-ben valószínűleg részben azért is tették lehetővé párton kívüliek részvételét, mert 2007-ben a zárt előválasztáson Segolne Royale a tömegével beléptetett új párttagok szavazatával nyerte meg az előválasztást, és lett a párt elnök-jelöltje. A francia előválasztás azonban gyakorlatilag egypárti volt (a kisebb baloldali radikális párt csatlakozásával), és ott nincs is szükség a pártok közötti előválasztásra, hiszen az elnökválasztás kétfordulós, és a második fordulóban úgy is csak két jelölt maradhat.

A 2006-os olasz választást megnyerő Olajfa-koalíció létrejöttét nyílt előválasztás előzte meg, így került Prodi a kereszténydemokratáktól a kommunistákig tartó választási szövetség élére, amelyen szintén párton kívüliek is szavazhattak. Nagy különbség azonban a magyar helyzethez képest, hogy az olasz előválasztáson is jelentős mértékben az ellenzéki pártok tagjai szavaztak (Olaszországban 2,6 millió ember párttag) és a választásnak nem is volt igazán komoly tétje. Prodi korábban már volt miniszterelnök, sőt az európai bizottság elnöke is, egyértelmű volt, hogy ő vezesse a baloldali szövetséget, az előválasztást leginkább a Berlusconi választási „reformja” elleni tiltakozásul kezdeményezték.

Ezzel szemben Magyarországon feltehetőn kiélezett verseny lenne a két miniszterelnök-jelölt között, így különösen élesen merülne fel az a kérdés, hogy ki lehet-e zárni más pártok machinációit. Az fel sem merül, hogy csak az ellenzéki pártok tagjai szavazhassanak, az ellenzéki szavazókról viszont nincs semmilyen nyilvántartás. Illetve valószínűleg van, csak éppen nem az ellenzéki pártoknál, hanem a Fidesznél. Egy ilyen nyílt előválasztás eredményét leginkább nem Bajnai Gordon vagy Mesterházy Attila, hanem Kubatov Gábor tudná befolyásolni. A Fidesz rendelkezik a szükséges erőforrásokkal ahhoz, hogy „meghekkelje” a folyamatot – tömegesen vegyen rá kormánypárti szavazókat az előválasztáson való részvételre. Nem feltétlenül azért, hogy befolyásolja az eredményt, hanem azért, hogy az egész folyamatot nevetségessé, a végeredményt pedig megkérdőjelezhetővé tegye.

000299981-8222-330.jpg(a kép forrása)

De nem csak azt nem tudjuk, hogy ki szavazhatna, de azt sem, hogy hogyan. A személyes szavazáshoz szavazóhelységek kellenek, méghozzá nagyon sok. A 60 millió lakosú Olaszországban kb. 60 ezer szavazóhelység volt, bérelt éttermekben, bárokban, köztereken, iskolákban. Ha valóban érdemben lehetőséget akarunk adni a választóknak a részvételre, akkor Magyarországon is legalább 6-7 ezer szavazóhelységet kellene kialakítani. Nem tűnik életszerűnek az a javaslat, hogy az MSZP pártirodákon legyenek a szavazóhelységek. Egyrészt a kisebb települések polgárainak, de a városi lakosok jelentős részének is sokat kellene utaznia ahhoz, hogy szavazhasson. Nyílván lennének pártok, akik segítenének az utazásban, de innentől kezdve ez „utazási irodák versenye” lenne, nem pedig jelölteké. Másrészt nem várható el, hogy a különböző pártok szavazói egyforma bizalommal fogadjanak egy olyan választási eljárást, ami az MSZP pártirodákban zajlik. Még a francia szocialisták előválasztását sem a pártirodákban, hanem a hivatalos állami választás helyszínein, általában iskolákban tartották. Az viszont erősen kérdéses, hogy az Magyarországon hány iskolaigazgató vagy hány kocsmáros vállalná be, hogy helyet ad egy ellenzéki előválasztásnak.  

És persze ez is csak akkor menne, ha lenne hozzá elég pénz. A helységbérleten kívül komoly költséget jelenthet a szavazást felügyelők munkabére, ha önkéntesként dolgoznak, akkor a költségeik térítése is, a szavazólapok nyomtatása, számítása és megannyi más tétel. A francia és az olasz előválasztásokon az vehetett részt, aki legalább 1 euróval hozzájárult a költségekhez. Elvileg Magyarországon is elképzelhető lenne valami ilyesmi, de fontos figyelembe venni, hogy Franciaországban 3,5 millió euró, Olaszországban 4 millió volt a teljes költség.

Mindezeken túl sok időre is szükség lenne az előválasztáshoz. Nagyjából 8 hónap van a parlamenti választásokig. Az ismert francia és olasz (2006-os és 2012-es példák azt mutatják, hogy ennyi idő akkor sem lenne elég az előválasztás lebonyolításához és győztes jelölt sikeres kampányához, ha egyébként már minden elő lenne készítve. De erről szó sincs, hiszen az ötlet csak tegnap látott napvilágot. Nem is volt kellően átgondolt.

Az Együtt-PM javaslata mind a négy problémát kezeli: nem manipulálható, sokkal kevesebb pénz és idő kell hozzá és nem igényel óriási szervezést. Erről szól majd a holnapi bejegyzésem.

93 komment · 3 trackback

A közbeszerzések Közgépesítése

2013.05.16. 22:00 bontópál

A trafikbotrány kirobbanása után már végképp senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy a Transparency International Nemzeti Integritás tanulmánya nem túlzott, amikor azt állította, hogy 2010 után Magyarországon a korrupció új, magasabb rendű formája alakult ki. Nem arról van szó, hogy vannak korrupciós ügyek, amelyek vagy napvilágra kerülnek, vagy nem. Hanem arról, hogy a kormányzás hétköznapi üzemmódja arra állt rá, hogy bizonyos üzleti körök érdekeit kiszolgálja. Befolyásos érdekcsoportok ejtették rabul és irányítják az államot. Köztudott, hogy az eredeti trafiktörvény tervezete az egyik fő haszonélvező, a Continental dohánycég vezetőjének számítógépét is megjárta, és egyre több bizonyíték van arra, hogy fideszes politikusok direkt politikai alapon döntöttek a koncessziók szétosztásáról és a parlamenti többség éppen arra készül, hogy a koncessziós pályázatok kiírása után tegye bombaüzletté az eredeti törvény szerint csak igen szerény nyereséget hozó trafikolást.

A trafikmutyi teljes joggal verte ki a biztosítékot még a kormánypárti szavazók jelentős részénél is, hiszen ezt az ügyet könnyű megérteni. Ugyanakkor fontos látni, hogy ez az ügy tulajdonképpen arról szól, hogy a Nemzeti Együttlopás Rendszerének vezetői a trafikmutyival fizetik ki az alacsonyabb szintű pártkádereket. Bár itt is egy, évi több százmilliárdos piac újraelosztásáról van szó, ez csak aprópénz ahhoz képest, amelyet a nagy állami közbeszerzések évi körülbelül 1500 milliárdos piacán történik. A nagyfiúk ezen a piacon mozognak, és kaszálnak óriásit. És itt is jól dokumentálható, hogy a jogalkotás miként rendelődik alá a fideszes pénzszivattyú működtetésének. A rendszer állatorvosi lova a közbeszerzési jogorvoslat díjának szabályozása.

kozgepfotoparlamenttel.jpgKözgép, háttérben a Parlamenttel. (a kép forrása)

Az állam (az önkormányzatokkal, állami és önkormányzati vállalatokkal együtt) horribilis összegeket költ el közbeszerzések révén. Az elmúlt években évente átlag 8-10 ezer közbeszerzési eljárás zajlott le, ilyen mennyiség mellett még egy nagyon jól működő államgépezetben is törvényszerű, hogy legyenek visszaélések. És persze vannak is. A kormány 2012-2014-re vonatkozó korrupciómegelőzési programja is hivatkozza azt a felmérést, amely szerint a közbeszerzések 57 százaléka korrupt. A megkérdezett cégvezetők fele tudott olyan konkrét esetekről, amikor a hivatali ügyintézés során a versenyszféra szereplői korrumpálni próbálták a hivatalos szerv ügyintézőit. A megelőzési programban kitűzött célok között kiemelt helyen szerepel, hogy három év alatt a felére csökkentsék a tisztességtelen közbeszerzések számát.

Ezt a célt kétféleképpen lehet elérni: ha megkönnyítjük, hogy az egyes cégekre szabott pályázati kiírásokkal, illetve a pályázati kiírásnak nem megfelelő eredményekkel szemben könnyű legyen jogorvoslatot szerezni, illetve ha a korrupció ellen fellépő állami szervek teszik a dolgukat és eljárást indítanak minden gyanús esetben. Korábban ugyanis az eljárások 93 százaléka jogorvoslat nélkül zajlott, holott a megtámadott eljárások nagyjából felében meg is állapították a jogsértést. Azonban mindkét területen ennek épp az ellenkezője történt, mégpedig jól dokumentálható módon kifejezetten a Nyerges-Simicska érdekkör zászlóshajójának, a Közgépnek az érdekében.

Korábban a közbeszerzési törvény határozta meg, hogy mekkora díjat kell fizetnie annak, aki meg akart támadni egy közbeszerzési döntést: a pályázati kiírásra vonatkozó jogorvoslat díja fix 150 ezer, a döntésre vonatkozó megtámadás fix 900 ezer forintba került. Az már önmagában is aggályos, hogy jelenleg nem törvény, hanem egy kormányrendelet rendelkezik erről, az igazi botrány azonban a jogorvoslati díj brutális emelése. Jelenleg ennek mértéke a szerződés értékének 1 százaléka, maximum 25 millió forint. 2011-ben az építési beruházások esetében közel 180 millió forint volt egy átlagos közbeszerzési összeg, magyarán az emelés még egy átlagos közbeszerzés esetében is több mint tízszeres, állami gigaberuházások esetében pedig akár százszoros növekedést is jelenthet. Nyilván kevés cég fog ennyi pénzt áldozni egy minimum kétesélyes eljárásra.

Tavaly nyáron írásbeli kérdésben kérdeztem a kormányt, hogy ugyan mondják már meg, mi indokolta ezt a brutális emelést? Németh Lászlóné válasza szerint az, hogy „az alaptalan jogorvoslati kezdeményezések (…) sok esetben megakadályozták a beruházások megvalósítását is”. Később Schiffer Andrással közösen benyújtott kérdésünkben megkérdeztük, hogy mégis milyen tényekre alapozták a döntést és konkrétan milyen ügyek húzódtak el? A válaszból kiderült, hogy egyetlen beruházás sem hiúsult meg jogorvoslati eljárás miatt. Ez már csak azért is elképzelhetetlen, mert a Közbeszerzési Hatóság legutóbbi beszámolója szerint a Közbeszerzési Döntőbizottság átlagosan 28 nap alatt hozta meg a döntéseit. Valójában az volt az ok, hogy a Közgép nem, vagy nem elég könnyen nyerte meg a gigaberuházásokat. A minisztérium által megnevezett 13 elhúzódó eljárásból ugyanis 9-ben a Közgép volt érintett, további háromban pedig a Közgéppel számtalan közös munkával összebútorozott Switelsky és Strabag. A listán ott szerepel az ominózus Szajol-Püspökladány közötti vasútfelújítás is, ami talán az évtized legbotrányosabb közbeszerezése. Ezt a munkát a Közgép vezette konzorcium végül csak úgy tudta megnyerni, hogy a kormány 24 milliárddal megemelte a beruházás büdzséjét. Így a beruházás kilométerenként négyszer annyiba került, mint a Berlin és Hamburg közötti hasonló felújítás.

nemethne.jpg

Lászlóné első levelében azt is megírta, hogy nem kell aggódni, mert számos állami szerv indíthat jogorvoslati eljárást, és ez a jogszerűség betartásának záloga. Aztán a második levélben be kellett ismernie, hogy ezek közül a Legfőbb Ügyész és a Gazdasági Versenyhivatal 2010 óta egyetlen ilyen eljárást sem kezdeményezett, az Állami Számvevőszék 2010-ben még hatot, 2012-ben már csak kettőt, a Kehi pedig hetet. Az egész jogorvoslati mizéria hatását leginkább abban lehet lemérni, hogy 2010 és 2012 között elindított közbeszerzéseknél a Közgép 114 darab jogorvoslati eljárásban volt érintett, az új díjszabás megjelenése óta azonban csak egy esetről tudni. Ráadásul ennek a történetét mintha Örkény írta volna meg: a Közbeszerzési Hatóság elnöke indította, de aztán „rájött” hogy erre nincs is hatásköre, ezért aztán gyorsan vissza is vonta.

A hatóság már idézett 2011-es beszámolója szerint már 2011-ben is nagyon visszaszorult a közbeszerzési verseny Magyarországon. Az esetek egyharmadában csak egyetlen ajánlat érkezett, s míg 2009-ben átlagosan négy ajánlattévő volt pályázatnál, ez az arány 2011-ben már 2,7-re esett vissza. 2012-ben 8000 lezárt közbeszerzési eljárásra összesen 276 jogorvoslati kérelmet nyújtottak be, ami nagyjából kétharmados visszaesés a korábbi időszakhoz képest.

Ma Magyarország fuldoklik a korrupcióban. A kormányváltás akaró szavazók joggal várnak érdemi garanciákat az ellenzéktől arra, hogy 2014 után ez nem így lesz és az új kabinet érdemi lépéseket tesz majd a korrupció visszaszorítása érdekében. Ennek az egyik első lépése lehet az olcsó közbeszerzési jogorvoslat lehetőségének a megteremtése. És erősíteni kell a közbeszerzési döntések függetlenségét is. Nyilván nem a tisztességes közbeszerzési versenyt szolgálja az sem, hogy a Közbeszerzési Hatóság elnöke Nyerges Zsolt volt évfolyamtársa.

Megjelent a hvg.hu-n.

1 komment

Baltás erkölcs

2013.05.11. 23:44 bontópál

Kövér László szerint a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságban idióták ülnek. Kósa Lajos szerint Olli Rehn pénzügyi biztosnak elgurult a gyógyszere. A Heti Válasz Viviane Redinget, az Európai Bizottság alelnökét, az alapvető jogok biztosát, nem mellesleg konzervatív politikust, Európa bulldogjának nevezte. Amikor Thomas Melia, amerikai helyettes külügyi államtitkár aggodalmát fejezte ki a magyar alkotmányozással, a média helyzetével és az egyházügyi törvénnyel kapcsolatban, akkor Deutsch Tamás nemes egyszerűséggel azt kérdezte a Twitteren, hogy "ki a faszom az a Thomas Melia?"

Na és ki a franc az a Heydar Aliyev? Hírek szerint a Magyar Posta Azerbajdzsán budapesti nagykövetségével közösen emlékbélyeget adott ki a kilencvenedik születésnapjára. Nem állítom, hogy nagyon képben vagyok Heydar Aliyev életrajzát illetően, de ahogy nézem, élete 90 évében nem nagyon csinált semmit, ami miatt akár a legkisebb mértékben is barátkoznunk kéne vele. Sőt! Röviden összefoglalva egy régivágású komcsi főmufti, KGB-s maffiózó, aki feltehetően pogromot indított az örmények ellen, puccsal jutott hatalomra, és azt végül a fiának adta át. A fiacskája folytatta az apai örökséget, az OCCRP nevű nemzetközi szervezett-bűnözés és korrupció ellenes szervezet tavaly őt választotta az „év emberének”, az azeri államot átjáró korrupció és nepotizmus miatt.

orbanazer120630-20120901.jpgOrbán és az ifjabb Alijev. Az egyikük 2012-ben az év maffiózója volt. (A kép forrása)

Úgy tűnik, a baltás gyilkos kiadása sem volt elég, a kormány csontig be akar nyalni Azerbajdzsánnak. Nyilván pénzt akarnak, de ha már úgy érzik, hogy muszáj valakinek a talpát nyalni, akkor egy fokkal jobban tennék, ha az EU talpát nyalnák, elvégre onnan azért több pénz jön. De nem, az EU ellen inkább tüntetést szerveznek az álciviljeik Brüsszelben. És méghozzá kérem szépen erkölcsi okokból! A Békemenetes Bencsik András szerint ugyanis az EU nehezen viseli, hogy „2010-ben morális forradalom zajlott le hazánkban”, melynek révén Magyarország öntudatos, egészséges ország lett, márpedig „a sok beteg közül kilóg az egészséges”.

Aha. Az azeri baltás gyilkost kiadni, kommunista, KBG-s, puccsista maffiózóról bélyegsorozatot készíteni, a Közgépnek megbundázott közbeszerzéseken százmilliárdos megbízásokat adni, nemkívánatos személyt a híradóból kitakarni, a téli fagyban az ez ellen sztrájkolókat karácsonyi dalok bömböltetésével kínozni, emberek ezreit hosszú órákig a fagyban hagyni, trafikot trafikostól elvenni és fideszes haveroknak odaadni, adótartozást öt évig nem befizetni, rekord költségtérítést felvenni, rezsicsökkentést hazudni még azoknak is, akik fával fűtenek, szegény juhászembertől nem csak az állami földbérletet, de még a trágyát is elvenni, feleséget verni marha erkölcsös dolog.

Orbán Viktor megérdemelné, hogy közelgő 50. születésnapjára az azeri kormány adjon ki emlékbélyeget. Amit ő és a pártja csinál, az legfeljebb az azeri maffiaállam számára lehet erkölcsös. Egyébként végtelenül erkölcstelen.

146 komment · 1 trackback

A győzelem esélye

2013.04.09. 22:33 bontópál

Egy kissé megszaladt a hvg.hu szerzőjének a tolla, amikor a vasárnap Dunakesziben tartott időközi választás eredményei alapján arra a következtetésre jutott, hogy minden mindegy. Lefutja persze azokat a kötelező köröket, melyek szerint egy alacsony részvétel mellett, egy kisebb városrészben megtartott időközi választásból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, ám e körök lefutása után még maradt benne annyi lendület, hogy aztán mégiscsak kilométerekig szaladjon a konklúzióval, amit én speciel nem pontosan értek, de valami olyasmit mond, hogy az ellenzék béna, és szerinte inkább tojással kellene megdobálni a miniszterelnököt. (Ez utóbbi speciel nem is rossz ötlet.)

208822_154736158023735_875655226_n.jpg

De tényleg, mit kezdjünk egy olyan időközi választás eredményével, amit a fideszes jelölt nyomasztó fölénnyel megnyer, és ahol az MSZP „a legerősebb, legszervezettebb, legfelkészültebb és legnagyobb ellenzéki párt”, az utolsó helyen végez? Természetesen a pártok országos támogatottságát minden más módszernél jobban mutatják a közvélemény-kutatások. A közvélemény-kutatók azonban nem azt mérik, amit az emberek gondolnak, hanem azt, amit erről el is mondanak nekik. Szerintem jó okunk van az feltételezni, hogy 1.: viszonylag szép számban vannak olyanok, akik egyáltalán nem vagy nem teljesen őszintén nyilatkoznak a politikai preferenciáikról, 2.: ezek között sokkal több az ellenzéki szavazó, mint a fideszes. Az minden esetre tény, hogy bő egy évtizede jellemzően a Fidesz vezeti a közvélemény-kutatásokat, miközben ez idő alatt két választást is elveszített, és 2010-ben is jelentősen felülmérték a közvélemény-kutatások. Ebből azonban nem következik, hogy az időközi választások pontosabb képet adnak a Fidesz támogatottságáról, ezek ugyanis feltehetően nagy átlagban szintén „felülmérik” a Fideszt, mivel a párt szavazói valószínűleg a többieknél nagyobb arányban vesznek részt az egyébként jellemzően szerény részvétel mellett megtartott választásokon. Emiatt lehet, hogy az elmúlt bő egy évtizedben a Fidesz a pártos jelölteket felvonultató időközi választások túlnyomó többségét megnyerte. (Emlékezetes, hogy 2006-ban a választás előtt néhány héttel kiütéssel megnyerte a szentendrei időközi polgármester-választást, majd simán elbukta az országgyűlési választást, és még Szentendrén sem vert rá sokat az akkori kormánypártokra.) Azok az időközi választások, amiket az elmúlt fél évben az MSZP megnyert – Dunaföldvár, Sopron, Szolnok – inkább a szabályt erősítő kivételek. Ehhez képest meglepő, hogy a hvg.hu vitriolos szerzői nem ezek alapján az ellenzéki győzelmeket hozó választások alapján vontak le messzemenő következtetéseket, hanem inkább megvárták ezzel a soron következő papírformaszerű fideszes győzelmet.

Kérdés ezek után, hogy van-e egyáltalán értelme bogarászni az időközi választások eredményeit? Szerintem van, de tényleg csak akkor, ha egyrészt úgy tekintünk ezekre, mint a valós életből vett kísérletekre, amelyek megmutatják, hogy a különböző tényezők hogyan befolyásolhatják a választásokat, másrészt igyekszünk ezeket a hatásokat kontrollálni más ismert tényezőkre. Például a fideszes jelölt által elért 49 százalék sok vagy kevés? Adja magát, hogy ezt az adatot a 2010-es választókerületi eredménnyel hasonlítsuk össze, ám 2010-ben indult a választókerületben egy rendkívül népszerű, feltehetően inkább a jobboldali szavazók által támogatott jelölt, így ezt az adatot nem tudjuk kontrollként használni. A hvg.hu szerzője éppen ezért nagyon helyesen a 2010-es időközi választási adatok közül a választókerület három szavazókörében a megyei közgyűlési listákra leadott szavazatokat vette alapul, igaz ezek sem jelentenek igazán jó összehasonítási lehetőséget, mert Pest megyében csak a Fideszre, a Jobbikra és az MSZP-re lehetett szavazni. Viszont a felett könnyedén elsiklik, hogy ezekhez adatokhoz képest a Fidesz és a Jobbik 2-2 százalékot veszített, az Együtt–PM-es és az MSZP-s jelölt pedig együtt 3 százalékkal többet kapott, mint korábban. Nem állítom, hogy ez egy nagy változás, de azért mégiscsak változás.

A választás igazán érdemi eredménye az volt, hogy az Együtt–PM által támogatott jelölt simán megelőzte az MSZP jelöltjét. Mivel ez a fejlemény nem illeszkedik a szerző koncepciójába, ezért ezt azzal intézi el, hogy más független jelölttel is előfordult már, hogy rávert a szocikra. Én ennyivel azért nem intézném el a dolgot, tekintettel arra, hogy – mint arról egy másik cikkben a hvg.hu is írt – mi eléggé odaraktuk magunkat a kampányban, aligha lehetett olyan szavazó, aki úgy szavazott Oláh Noémire, hogy nem tudta, mely pártok támogatják.

Noémi sikere és az MSZP rossz eredménye véleményem szerint legalább két dologra utal. Egyrészt a jelölt igenis számít. Noémi a választókerületben lakik, jól ismerik az emberek, nem csak szép, de okos és elszánt is. Nyilván a személyes tényezők egy kisebb közösségben jobban számítanak, de azért ennek az országos választáson is van jelentősége. Másrészt arra is utal az eredmény, hogy az ellenzéki szavazók keresik a Fidesz fő ellenpontját. Ez a stratégiai viselkedés alapesetben az MSZP felé viszi a szavazókat, ám Dunakeszin az ellenzéki érzelmű szavazók joggal gondolhatták, hogy az MSZP nem elég ellenzéki, hiszen ebben az önkormányzati ciklusban számos fontos és népszerűtlen ügyben együtt szavazott a Fidesszel. Úgy tűnik, a kampányban sikerült pontosan annyira elhatárolódni a helyi szocialistáktól, hogy a szavazók érezzék a különbséget a két jelölt között, de az MSZP-szimpatizánsoknak ne essen nehezére az átszavazás. A szavazók ösztönösen érzik az erőt, a kétpólusú pártrendszerekben éppen ezért mindig kijelölődik egy erősebb szereplő. A magyar választók ahhoz vannak szokva, hogy a baloldalon ez a szereplő az MSZP, és a párt minden stratégiai lépése érthető okokból arra szorítkozik, hogy ezt a helyzetet megerősítse. A szervezeti erő és a választói megszokás alapján az MSZP-nek nem kellene aggódnia, hogy kiesik ebből a szerepből. A Dunakeszi választás és számos közvélemény-kutatás azonban arra utal, hogy ha valódi tényezőként jelenik meg, akkor az MSZP-szavazók könnyen átszavazhatnak az Együtt–PM-re, míg fordított módon ez kevésbé valószínű, ráadásul az Együtt–PM-nek nagyobb esélye van a bizonytalanok közül is szavazatot gyűjteni.

És akkor végül kilyukadtunk az alapkérdéshez: van-e bármi esélye az ellenzéknek a győzelemre. A hvg.hu szerzője és sok más véleményformáló szerint ez felejtős, mert Dunakeszi azt mutatta, hogy a teljes ellenzéki tábor sem elég a győzelemhez, ráadásul az egyes pártok szavazótáborát nem lehet egyszerűen összeadni, mert lesznek lemorzsolódók, akik egységes ellenzéki jelöltekre nem szavaznának. Annyi bizonyos, hogy ellenzéki együttműködés nélkül csak akkor lehet kormányváltás, ha lesz egy párt, amelyik annyira megerősödik, hogy egyedül is képes megnyerni az egyéni körzetek nagy többségét. Ez nem tűnik valószínűnek, szóval marad az együttműködési kényszer. Bizonyára van lemorzsolódás, de a magyar és a nemzetközi tapasztalatok is teljesen egyértelműen azt mutatják, hogy ha nagy a tét, akkor az egy blokkhoz tartozó szavazók meglepő fegyelmezettséggel szavaznak át egy másik párt jelöltjére. (Emblematikus példa, amikor a 2002-es választáson a francia szélsőbalos szavazók „inkább egy korrupt disznó legyen az elnök, mint egy náci” felirattal vonultak az utcára, és közel 100 százalékos arányban szavaztak Chiracra Le Pennel szemben.)

A hasznos szavazat elve brutális mértékben működik. Éppen azért az a felvetés, amit a cikk szerzője is megemlít, miszerint az egységes ellenzéki fellépés hozza a szavazókat, korántsem egyszerű hipotézis. Az ugyanis vaskos közhely a politikatudományban, hogy a pártverseny letisztultsága és kiélezettsége rendkívüli mértékben összefügg a választók mobilizálhatóságával – különösen Magyarországon. Hol a kiélezett verseny, ha tuti, hogy a Fidesz nyer? És persze, ha van valódi verseny, akkor az a Fidesz-híveket is mozgósítja, de ez a hatás összehasoníthatatlanul erősebb lenne az ellenzéki oldalon. Egy szó, mint száz: a Fideszt felfelé kerekítő közvélemény-kutatások és az időközi választási eredmények ellenére lehet nyerni, de csak úgy, ha minden körzetben egy jelölt indul, méghozzá leginkább olyan jelölt, aki a „klasszik” baloldali pozícióhoz képest középen van, balról középre ugyanis nagyobb az átszavazás mint fordítva. És a fanyalgók kedvét sajnos el kell vennem, mert a kétharmadra is van jókora esély, mert a választási rendszer torzsága miatt – amennyire ezt ki lehet számolni – az egyszerű többség megszerzéséhez képest csupán néhány százalékkal nagyobb országos támogatottság kell ahhoz, hogy dominószerűen bedőljön a választókerületek nagy többsége.

575871_155534224610595_607460757_n.jpg

„A Fidesz rendszerét a Fidesz által fölkínált lehetőségekkel, ideértve a Fidesz föltételei szerint megrendezett országgyűlési választást, nem lehet megváltoztatni” – írja a szerző. Én is utálom ezt a választási rendszert.  Annak idején a téli fagyban odaláncoltam magam a parlament bejáratához, hogy ne fogadják el.  És persze miközben sunyi trükkök tucatjaival nehezítik az ellenzék győzelmét, ezzel együtt is éppen ez a rendszer ad lehetőséget a rezsim megdöntésére is.  „Nincs ma erősebb erkölcsi imperatívusz a hazai politikában ennek a rezsimnek az eltávolításánál” – írta a kiváló Rauschenberger Péter tavaly év végén, ezeken az oldalakon. Szívesen veszem, ha valaki tojásdobálással megoldja ezt a feladatot. De a magam részéről biztos, ami biztos, inkább megnyerném a választást az ellenzéknek. Egy biztos: abból baj nem lehet, ha megpróbáljuk.

(Megjelent a hvg.hu-n.)

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása