Hogy miért volt a családon belüli erőszakról szóló parlamenti vita a „legalja”, azt Szabó Tímea már megírta ezen a blogon. Most ott folytatom, ahol ő abbahagyta. A kormánypárti képviselők ostobaságoktól hemzsegő mellébeszélése, torz világnézete és cinizmusa ugyanis nem egyedi, még akkor sem, ha hétfőn este a Fidesz politizálásának színvonala valóban elérte eddigi mélypontját.
De könyörgöm, a Közgép mitől is nemzeti? Attól, hogy a tulajdonosa Orbán Viktor barátja és volt kollégiumi szobatársa? Ezért kell elnyernie ennek a cégnek – egyébként sokszor olyan külföldi vállalatokkal közösen, mint például a Strabag – szinte minden jelentősebb állami közbeszerzést? Mi a kormányfő válasza minderre? Az, hogy aki fel meri tenni ezeket a kérdéseket, az nem magyar érdekeket szolgál. Ez a gondolkodásmód vezet azokhoz a véleményekhez is, amelyek szerint hazafiatlan az a nő, aki nem szül elég gyereket a nemzetnek, hanem önmegvalósítani és emancipálódni (értsd: megélni) próbál. Így fog előbb-utóbb utolérni a nemzetellenesség vádja mindenkit, aki nem a gazsulál Orbán Viktornak.
A helyzet valójában az, hogy a Fidesz vezetőinek egyáltalán nem fontos a nemzet, csak a nemzet vélt ellenségeinek megteremtése és céltáblába állítása. Orbán Viktor a saját maga által teremtett démonokkal harcol. Külföldiek, feministák, labancok – az ő szerepük, hogy állítólagos magyarellenességükkel felmentsék a kormányt minden hibája és ostoba döntése alól.
Ha a kormány tudná, mi a hazaszeretet, nem használná fügefalevélként a nemzet fogalmát arra, hogy eltakarja a saját tisztességtelenségét. Ha a Fidesz képviselőinek fontos lenne a magyarság, nem kaparnák elő a történelem szemétdombjáról azt az ósdi nézetet, amely szerint a nők egyetlen hazafias kötelessége, hogy szüljenek 3-4 gyereket – akinek meg nem jött össze, érezze magát kitaszítva a nemzetből (vö. a Rákosi-korszak jelmondatával: „Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség!”).
Azok gondolkodnak így, akiknek fogalmuk sincs a nemzetről. Számukra a több magyar nemzetibb, a nagyobb ország magyarabb. Mintha a nemzet mennyiségi kérdés lenne, és nem önmagáért kellene szeretni. Mint például a gyerekeket.
