A „Klubrádió kontra Fidesz-féle törvénygyár” történet újabb fejezethez érkezett. Szabó Csaba, a Klubrádiót gazdaságilag tönkretevő módosító indítvány benyújtója láthatóan nem bírta a tette súlyát, ezért a módosító javaslatot visszavonta. Korábban azt nyilatkozta, hogy „ő nem jogász, ezért arra a kérdésre, hogy a Klubrádió ellen irányul-e a javaslata, nem tud igazából válaszolni, már csak azért sem, mert ahol ő polgármester – Hollókőn – ott nem is lehet fogni a rádiót.”

Ekkor vette át a stafétabotot Menczer Erzsébet, és benyújtott egy másik módosítót, amiben legalábbis benne van a lehetőség, hogy a Klubrádió hiába nyert meg két bírósági pert a Médiatanáccsal szemben, és szerzett ezzel jogosultságot két budapesti frekvenciára is, könnyen lehet, hogy a két szék között földre kerülve nem kap meg egyet sem.

A kulturális és sajtóbizottság mai ülésén meg is kértem Menczer Erzsébetet, nyugtasson meg, hogy az általa beterjesztett módosító indítványnak nem az a célja, hogy a bírósági döntést meghekkelve elvegyék a Klubrádiótól a frekvenciát. A kérdésre nem válaszolt, lehet hogy azért, mert igenis ez a javaslat célja, vagy azért, mert fogalma sem volt a válaszról. Az biztos, hogy a médiahatóság egyik jogi munkatársa már későn tette le az asztalára azt a papírt, amire – feltételezem – a válasz volt felírva.

Szóval semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy a Fideszes képviselők által benyújtott javaslatokat valójában a Médiatanács írta.

Szalai Annamária labdába rúg (forrás)

Tegyük fel a kérdést magunknak: hogyan is működik egy demokratikus jogállam? A válasz nagyon egyszerű. Van egy parlament, ez törvényeket hoz, amiket aztán az emberek vagy maguktól betartanak, vagy a bíróság betartatja velük. Igen ám, de a Nemzeti Együttműködés Rendszere nem ragad le ezen a primitív szinten. A Médiatanácsunk, ami ugye egyébként olyan független a kormánytól és Fidesztől, mint ide Lacháza, nem elégszik meg a törvények alkalmazásával: ő szeretné írni őket. Ennek ékes példája volt, amikor Szalai Annamária, a Médiatanács elnöke részt vett a Fidesz-frakció ülésén és arról győzködte a képviselőket, hogy írják bele őt és az ő rendeletalkotási jogát az Alkotmányba. A másik sarokban Navracsics Tibor igazságügy-miniszter érvelt hevesen ez ellen. Mondanom sem kell, hogy Annamária győzött: az elvileg a kormánytól független államigazgatási szerv elnöke egy törvényhozási kérdésben lenyomta az igazságügy-minisztert. Nem semmi.

Ám ha mégis porszem kerül a gépezetbe, és a Médiatanács elnökének igényei szerint alakított törvények ellenére a bíróság mégsem a Médiatanácsnak ad igazat, akkor jönnek kiszemelt képviselők, akikkel bármilyen módosítást be lehet adatni és akár semmissé tenni egy bírósági döntést.

Ja, hogy ez nem jogállami megoldás? Ennyi anomália belefér. Nem hiába hívják a háta mögött sokan Szalai Annamáriát Szalai Anomáliának.

Ma újra botrányos dolgok történtek a kulturális és sajtóbizottság ülésén. Mint ismeretes az Alkotmánybíróság tavaly év végén megsemmisítette a médiaszabályozás számos elemét és a parlamentnek május 31-ig adott határidőt a rendezetlen kérdések tisztázásához. Bár az LMP már az AB döntés másnapján elkészített egy törvényjavaslatot a helyzet orvoslására, a kormánynak ennél több időre volt szüksége, és csak múlt hét végén nyújtotta be a sajátját. Viszont a szokásos rohamtempóban darálná át a parlamenten az új törvényt, hiszen tegnap már megvolt az általános vita, ma vita, holnap a szavazás a módosító indítványokról, és pénteken már szavazunk is a törvényről.

Ez ám a tempó.

Tegnap közel éjfélig tartott a vita a javaslatról, éjfélig lehetett benyújtani a módosító indítványokat és ma reggel fél 9-kor már a bizottság tárgyalta is ezeket.

Szabó Csaba Fideszes képviselőtársam rendkívül hatékonyan dolgozott. Bár a törvény vitájához nem szólt hozzá, sőt emlékem szerint még médiaügyekhez soha nem szólt hozzá, most nagyon megszaladt a tolla. Kilométer hosszú  módosító indítványt nyújtott be az éj leple alatt, amit jó eséllyel senki nem olvasott, tekintettel arra, hogy az ember éjszaka alszik – szégyellem, én is ezt csináltam.

Na most a javaslat totál házszabály-ellenes, hiszen módosító indítvány csak olyan paragrafusokat érinthet, amiket az eredeti törvény is, vagy legalábbis azzal szorosan összefügg. Ennek eldöntése a bizottság feladat. L. Simon László bizottsági elnök kérte is Szabó Csabát, a módosító indítvány benyújtóját, hogy érveljen a javaslat mellett. Az elsöprő erejűnek nem nevezhető beszéd végül rendkívül rövidre sikeredett – a képviselő gyámoltalan hangon végül igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy véleménye szerint a módosító tartalmilag összefügg-e az eredeti javaslattal.

Ez persze orbitális hazugság. Az ellenzéki képviselők ki is vonultak az ülésről.

Ennek a javaslatnak - amit a biztosan nem a beterjesztője írt, de szerintem még csak nem is olvasta azt - nem a benyújtott javaslathoz van köze, hanem a Klubrádió kicsinálásához. A benyújtott javaslatnak ugyanis – más kérdések mellett – az az értelme, hogy a Klubrádió által a bíróságon visszaperelt – még az ORTT-től pályázat útján elnyert – frekvenciát közösségi frekvencia helyett kereskedelminek lehessen átnevezni. Abba feltehetően már beletörődött Szalai Annamária, hogy a Klubrádió mindenképpen frekvenciához fog jutni. Ezért most inkább azzal próbálkozik, hogy gazdaságilag kicsinálja. Azáltal ugyanis, hogy a kereskedelminek minősítik át a frekvenciát, évi kb. 45 millió médiaszolgáltatási díj kifizetésére kötelezik a rádiót, amit a mai médiaviszonyok között nagyon nehéz lesz kifizetni. És ezzel a budapesti régióban a Klubrádió lesz az egyetlen beszélgetős rádió, amelyiknek fizetnie kell. A Nyerges-Simicska birodalomhoz tartozó Lánchíd Rádió például nem fizet. Sőt, komoly támogatást kapott a Médiatanácstól a többi civil rádió rovására.

A Klubrádió kezd a magyar sajtószabadság ügyének állatorvosi lovává válni. Nagyon gyengének érezheti magát az a hatalom, ami ennyire retteg egy kb. félmilliós hallgatottságú rádiótót. És egyáltalán, amelyik ennyire fél a sajtó szabadságától.

Tartsanak kecskét! Ezt javasolta Pintér Sándor belügyminiszter azoknak a közmunkásoknak, akik úgy érzik, nagyravágyásuk miatt mégsem tudnak megélni havi 47 ezer forintból. A derék belügyminiszter bizonyára könnyen átérzi ezeknek a nehéz helyzetű embereknek a sorsát, hiszen az ág őt is húzza. Pintér cégei ugyanis csak az után válhattak a busás állami megrendelések révén piacvezetővé a biztosítási iparban, amikor ő már – belügyminiszterként – kénytelen volt megválni tőlük. A főbelügyér sanyarú helyzetét mutatja, hogy a vagyonnyilatkozata szerint kénytelen egy Wartburggal beérni, szolgálati autójával pedig nem mindig talál megfelelő parkolóhelyet.

Azt csak remélni tudom, hogy a lumpenszegények meghallgatták a belügyminiszter úr javaslatát, de hazai tőkésosztály – ami nem keverendő össze a gonosz oligarchákkal – jeles képviselője, Simicska Lajos azonban igen. Kiderült ugyanis, hogy a nélkülözést Orbán Viktor kollégiumi szobatársaként megtapasztaló vállalkozó kecske és juhtenyésztésbe fogott. Ehhez apró profiltisztításra volt szükség a feleségével közösen vitt családi vállalkozásban, ennek ugyanis korábban üzletviteli tanácsadás volt a fő profilja. A vidéki gazdaság felvirágoztatásáért érzett hazaias felelősségtől vezérelve a cég székhelyét Budapestről a Bakonyban fekvő Hárskútra helyezte át, sőt maga Simicskáné is hárskúti lakosként szerepel a cégpapírokon. Az csak véletlen, hogy a település környékén épp most érvénytelenítették az állami földek bérlésére kiírt pályázatokat, illetve most fogják újra kiírni őket. És különben is, ha már Nyerges Zsolt olyan sok állami földet megszerezhetett, akkor miért ne juthatna ezekből a földekből régi jó harcostársának, Lajosnak is?

Így élünk mi boldogan a Nemzeti Együttműködés Rendszerében. És ha valaki úgy érzi, hogy ő mégis többet szeretne, akkor előtte is nyitva áll a lehetőség: tartson ő is kecskét! Ahogy az alábbi videó mutatja, ezek a derék állatok még a derékfájás orvoslásában is segíthetnek!

Tegnap Orbán Viktor lelabancozott. Egész pontosan, amikor a Fidesz közeli oligarchák nyomulásával kapcsolatban vontam kérdőre a parlamentben, akkor a viszontválaszban a következőket mondta: „amikor a magyar tőke ellen beszél, akkor labanc politikát folytat.” Mivel erre a megjegyzésre ott már nem volt módon reagálni, ezért gondoltam itt teszem meg.

A kuruc-labanc ellentét ugye elvileg valami olyasmit fejez ki, hogy vannak az ország európaiságát hangsúlyozó elitisták, és vannak a nemzeti önrendelkezősünket hangsúlyozó népiek. A valóság azonban sokkal inkább az, amit néhány hónapja a kiváló Majtényi László is megfogalmazott egy interjúban: „ez egy kuruc beszédű és labanc viselkedésű ország, már nagyon régóta.” Orbán, az elmúlt száz év talán legdörzsöltebb magyar politikai vállalkozójaként ezt pontosan tudja. Ezért ő egy kuruc beszédű és labanc viselkedésű miniszterelnök. Kuruc beszédű, amikor azt mondja, hogy nem leszünk gyarmat, és labanc viselkedésű amikor nem csak, hogy visszahívja az IMF-et, de még korábban meglépi azokat a megszorításokat, amiket még az IMF delegátusvezetője is szegényellenesnek tartott. Kuruc beszédű, amikor zsarolásnak nevezi, hogy az Európai Bizottság kifogásol bizonyos törvényeket, de labanc viselkedésű, amikor ezekkel a törvényekkel a magyar polgárokat fosztja meg a szabadságuktól. Kuruc beszédű, amikor a magyar termőföld megvédéséről beszél, de labanc viselkedésű, amikor azt a helyben élő gazdák helyett a saját klientúrájának adja. Kuruc beszédként nemzeti köznevelésről beszél, de labancként az Audi lobbijának engedve gyakorlatilag gyerekmunkává degradálná a szakképzést.

Orbán hazugságait azért olyan nehéz leleplezni, mert azok sokszor az egész magyar társadalom sok évszázados hazugságai. Orbán pontosan tudja, hogy kuruckodással tudja a leginkább elleplezni a kormányzása csapnivaló színvonalát, korruptságát, demokrácia és társadalom ellenességét. Az orbáni manipulációt csak akkor tudjuk leleplezni, ha új társadalmi diskurzust hozunk létre. Azt is mondhatnám, hogy legyünk inkább labanc beszédű, tehát toleráns, empatikus, nacionalizmustól mentes európai értékrendű és egyszersmind kuruc viselkedésű, tehát a leszakadókat felkaroló, esélyt-adó, a demokratikus és a szociális jogokat egybekapcsoló ország. De leginkább hagyjuk ezt a kuruc-labanc dolgot. Legyünk egyszerűen demokraták!

Egy ideje már aggódom Ángyán Józsefért. Az ugyanis, hogy a volt vidékfejlesztési államtitkár kipakolt az állami földbérletek ügyében, az sokkal veszélyesebb lehet a kormányra nézve, mint a legtöbb ellenzéki kritika. Ha ő mondja, hogy a kormány politikája maffiózóknak és oligarcháknak kedvez, az különösen pusztító lehet a Fideszre nézve, mert az ő szavait nem lehet a fideszes kommunikáció primitív eszköztárával hatástalanítani, egyszerű nyolcévezéssel félresöpörni, nemzetközi összeesküvésekbe ágyazni, bagatellizálni vagy relativizálni. Legfeljebb elhallgatni. Eddig ez utóbbival próbálkoztak. Ez azonban láthatóan nem sikerült, hiszen az állami földek körüli botrány széped dagadozik, így új stratégiát választottak. Tegnap elindult az Ángyánt lejáratni akaró kampány. Méghozzá a lehető legprimitívebb módon.

Tegnap kora délután az MTI kiadott egy hírt, ami egy blogbejegyzés alapján azzal vádolta meg a volt államtitkárt, hogy valójában nem az állami földbérlet pályázatok miatt mondott le, hanem azért, mert a miniszter két komcsi haverját kirúgta a minisztériumból. A vádakat megfogalmazó blog az MTI hír kiadásának napján jött létre, a posztot létrehozó felhasználó korábban sehol máshol nem kommentelt, a poszt pedig csak néhány órával az MTI megjelenése előtt jelent meg. A vak is látja, hogy az MTI-ben azt a tervet eszelték ki, hogy mivel ciki lenne szánalmas hazugságokat eleve MTI hírként terjeszteni, ezért előbb megírtak egy blogbejegyzést és arra hivatkozva kezdték el terjeszteni a vádakat, immár a minisztérium reakciójával és persze Ángyán reakciójának a hiányával – őt ugyanis minő veszteség, nem sikerült elérni. Gondolom a blogbejegyzés írásakor az is felmerült, hogy Ángyán nem csak komcsi, eszdészes és elempés egyszerre, hanem békaembereknek öltözött izraeli kémeknek akarta kiárusítani a magyar anyaföldet, ám ezt a sztorit túl erősnek ítélték.

Persze én értem a kétségbesett próbálkozást, hogy Ángyánnal kezdjenek valamit. A volt államtitkár ugyanis két lábon járó bizonyítéka annak, hogy a Fidesz úgy átvágta a választókat, mint a mások azt a bizonyost a palánkon. Két lábon járó bizonyítéka, hogy milyen cinikusak és tisztességtelenek. Hogy simán szembeköpik azokat az embereket, akik a legtöbbet várták tőlük, a legszűkebb célcsoportjukat: a gazdákat. Hogy a harácsolás fontosabb nekik, mint a politikai hitelességük morzsáinak a megőrzése. Amit a Fidesz csinál a földügyben, az olyan, mint ha kormányra kerülve az LMP kaszinóberuházóknak privatizálná a nemzeti parkokat.

De könyörgöm, ha már primitív hazugságot akarnak valamiről terjeszteni, akkor miért nem teszik közzé azokat Széles Gábor vagy Simicska Lajos valamelyik lapjában, tévéjében vagy rádiójában? Van belőlük épp elég. Miért kell az MTI-t erre felhasználni és ráadásul miért ilyen elképesztően átlátszó módon? Persze ez a mi szerencsénk, hogy nem csak egyszerűen aljasak, de még bénák is. Egyelőre a lejáratóknak csak saját magukat sikerült lejáratni.

A kép forrása

Ma szavazott a parlament Áder János köztársasági elnökségéről. Nagy izgalom nem volt várható, hacsak nem az, hogy az első körben is meglesz-e a megválasztáshoz szükséges kétharmad. A választás ugyanis titkos, tehát a szavazófülke magányában lehetnek olyan kormánypárti képviselők, akik szavazatukkal üzennek a nagyfőnöknek. Talán kevesen emlékeznek rá, de Handó Tünde, az Országos Bírói Hivatal elnökének a megválasztásakor ez meg is történt, hiszen ő éppen hogy csak megkapta a megválasztáshoz szükséges szavazatokat.

a kép forrása

Áder azonban már az első körben vette az akadályt. És hogy őszinte legyek, Schmitt Pál után Áder még az én szememben is előrelépésnek számít – ahogy Magyar Kornélia fogalmazott korábban: Pali bácsinál mindenki jobb lenne államfőnek. Sőt, Áder első közleménye és a megválasztáskor elmondott beszéde egy halvány reménysugár arra, hogy valóban jobb elnök lesz, mint az elődje.

Ám ahogy Schmitt Pál a nemzeti együttműködés rendszerének az operett jellegét mutatta meg, úgy Áder – ha hozza a tőle várható papírformát – a rendszer dörzsölt hataloméhességét szimbolizálhatja. Áder ma sokak számára messziről jött embernek tűnhet, hiszen az elmúlt években az Európai Parlamentben politizált. Orbán, a nagy sakkjátékos tolta őt a tábla szélére, hiszen korábban sokan benne látták, vagy legalábbis láttatták a lehetséges kihívóját. A fülkeforradalom sikere érdekében azonban Orbánnak be kellett hívnia a brüsszeli csapatait, hiszen az alkotmány kidolgozásával a szintén az EP-be száműzött Szájer Józsefet, az igazságszolgáltatási törvények és a választási törvény kidolgozásával pedig Ádert bízta meg. Részben talán azért, hogy ők is sárosak legyenek a harmadik köztársaság felszámolásában, de talán azért is, mert a tökéletes munka elvégzéséhez szükség volt a szürkeállományukra.

Az biztos, hogy Áder valóban jól ismeri a választási rendszerek politikai hatásait. Már a 89-ben elfogadott választási rendszer kidolgozásában is részt vett, a rendszer működésének politikai hatásairól szóló „Kinek az érdeke?” című 1991-es tanulmányát a mai napig sokan idézik a szakirodalomban. A baj csak az, hogy tavaly év végén elfogadott választási törvény kapcsán, nagyon könnyű válaszolni arra, hogy kinek az érdekét szolgálja: csak a Fideszét. Mások mellett én is sokat írtam arról, hogy ez a rendszer a Fidesz érdekinek megfelelően torzítja a választói akaratot. Röviden szólva egy sunyi csalás. Szóval Áder egyáltalán nem messziről jött ember. Az elmúlt hónapok legsúlyosabb alkotmányromboló törvényeit dolgozta ki, amit egy valamire való köztársasági elnök biztosan nem írt volna alá.

Két dolgot tudok elképzelni. Vagy az van, hogy Áder úgy készítette el ezeket a törvényeket, hogy tudatában volt annak, hogy ezek nem állják ki az alkotmányosság próbáját. És ez csak azért nem derül ki, mert az állampolgárok, sőt az ellenzéki pártok sem fordulhatnak az Alkotmánybírósághoz. Ha ez így van, akkor biztosan lehetünk abban, hogy Áder megválasztásával beteljesedik az alkotmányosság felszántásának folyamata. Vagy az van, hogy Áder szerint ezek a törvények alkotmányos értelemben valóban rendben vannak. Ebben az esetben „csak” arról van szó, hogy Áder pártpolitikusi minőségében óriási tévedésben van.

Én a magam részéről adnék egy esélyt Ádernek, hogy egy fokkal jobb elnök lesz, mint az elődje. Ám ehhez neki kell világos választóvonalat húznia a pártpolitikusi és az államfői tevékenysége közé. Például úgy, hogy – ha már az elődje nem kért ezekről előzetes normakontrollt, hanem olvasatlanul aláírta őket – akkor Áder utólag kérje ezt az Alkotmánybíróságtól. Ezt persze közvetlenül nem teheti meg, de szimbolikus értelemben igen, például azzal, hogy felkéri az ombudsmant, hogy az igazságszolgáltatási törvények és a választójogi törvény ügyében forduljon az Alkotmánybírósághoz. Ez lenne az egyetlen döntő bizonyíték arra, hogy nem csak Orbán embere.

Április 11-e van, a költészet napja. De más miatt is híres ez a nap. Két évvel ezelőtt ezen a napon vette kezdetét a „fülkeforrradalom”: ekkor volt ugyanis a 2010-es parlamenti választás első fordulója. Ha innen datáljuk, akkor a parlamenti ciklus félidejénél tartunk, érdemes tehát feltenni a kérdést, hogy mit is kapott a magyar kultúra a fülkeforradalmi kormánytól.

Egyrészt megkapta az évszázad legsikertelenebb kultuszminiszterét – aki annyira sikertelen, hogy még csak nem is miniszter, hanem államtitkár. Ezt nem én mondom rá, hanem Szőcs Géza jövendölte magáról még a kormányzati ciklus elején. Tiszteletére legyen mondva, hogy látta előre, hogyan fogja szétamortizálni magát a kormányzatban, amit ő egyfajta sajátos értelmiségi szerepvállalásként állít be önmaga és a világ számára. Bámulatra méltó az a tűrőképesség, ahogy Szőcs, az egyes kormánypárti képviselők által vércikinek tartott államtitkár elviseli, ahogy sokadjára mossák fel vele a padlót.

a kép forrása

A kormányzati ciklus elején arról beszélt, hogy számára a legfontosabb két terület a film és a külföldi magyar intézetek. Na ez volt az a két terület, amit már a kezdetek kezdetén elvettek tőle. Sajtótörténeti kuriózum, hogy egy interjúban közli, nem támogatja Jankovics Marcell kinevezését az NKA élére, ami még a lap megjelenése előtt megtörtént, így a szerk. zárójeles megjegyzéséből arról az olvasó is értesülhetett. Mint ahogy nem támogatta a Tűzraktér bezárását, és azt sem, hogy Dörner Györgyöt nevezzék ki az Új Színház élére. Az utóbbi két eset persze önkormányzati ügy, de államtitkárunk legutóbb azzal csalt mosolyt a parlament kulturális bizottsági ülésén megjelentek arcára, hogy elmondta, nem ért egyet azzal a javaslattal, aminek ő volt az előterjesztője. Az összes itt felsorolt kérdésben neki volt igaza. Jó szándékát én sem vonom kétségbe, ám az elmúlt lassan két év kultúrpolitikai bénázásából már jól látható, hogy Szőcs jószándékával volt kikövezve az az út, amelyen keresztül a kormány súlyos milliárdokat vont ki a kulturális ágazatból.

Pénzt ugyanis nem nagyon kapott a kultúra a „nemzeti ügyek kormányától”. Regnálásuk óta nagyjából 30 százalékkal csökkent a kulturális intézmények állami támogatása, legnagyobb mértékben egyébként pont azoké, amelyek, pechükre, a kulturális államtitkárság fennhatósága alatt maradtak. Különösen rájárt a rúd a kulturális ágazatra a tavaly, és tavalyelőtt is menetrendszerűen érkező zárolásoknál, amelyek a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (Nefmi) költségvetésén belüli eredeti súlyához képest háromszor, négyszer nagyobb arányban sújtották az ágazatot.  Ezek a megszorítások minden túlzás nélkül a tönk szélére juttatták a közművelődési intézményeket. A korábban megyei fenntartású múzeumok pedig könnyen lehet, hogy a kormány múlt héten meghozott döntésével kapták meg a kegyelemdöfést. A kormány ugyanis azoknak a településeknek szeretné átadni a múzeumokat, kiállítóhelyeket, ahol ezek jelenleg működnek. A pécsiek már közölték is, hogy bocs, de nekünk erre nincs pénzünk, arról nem is beszélve, hogy a múzeumi hálózat által biztosított szakmai háttér nélkül a kisebb kiállítások csak vegetálni fognak. És félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy az államnak nincs pénze kultúrára. Mert például a látványsportok támogatására van. Az adókedvezményeket is beleszámolva, a látványsportoknak mostanában adott milliárdokból a magyar kultúra összes anyagi problémája megoldódna. A kevesebb pénzt ráadásul sikerült növekvő politikai beavatkozással überelni. A Fideszes politikusok kedvelt foglalatosságává vált a színházigazgatók kiválasztásának az a gyakorlata, amelyben nem színházhoz keresnek igazgatót, hanem az igazgatóhoz színházat, mondván, hogy XY-nak „jár egy színház”. A szakmai autonómiák letörésével törvényerőre emelkedett a kézből etetés kultúrpolitikája a filmeseknél és az előadó-művészetben.

Tudom, csúnya dolog mások nemzeti elkötelezettségét megkérdőjelezni. Mégis feltenném a kérdést: milyen alapon nevezi magát nemzetinek egy olyan kormány, amelyik ilyen rombolást végez a kulturális intézményeinkben? Hiszen éppen ezek azok, amelyek egyben tartják a nemzetet. Ahogy azt a Magyar Narancs Szerk. gyönyörűen megfogalmazta Szőcs Gézának írt nyílt levelében: „a nagyok mellett a többi kisebb intézmény és szervezet és személy - múzeum, könyvtár, kultúrház, könyvkiadó, klub, játszóhely, ilyen színpad, olyan ösztöndíj, amolyan kiállítóhely. Nem a jóisten, és nem is a főnököd teremti a nemzetet – hanem az emberek és a gondolatok, a kreativitás eme bonyolult hálózata.” Az, amit most éppen készülnek beszántani.

Hamarosan újabb fogaskerék kerülhet a helyére a Nemzeti Együttműködés Rendszerében. A parlament ugyanis tegnap kezdte el tárgyalni Az Országgyűlésről szóló törvényt és a parlament házszabályának a módosítását. Az új törvény kapcsán leginkább olyan gumicsontokon rágódott eddig a nagyérdemű, mint a képviselők javadalmazása, a képviselők fegyelmezése vagy éppen a kissé avítt elnevezésű „háznagy” funkciója. Ezek sem lényegtelen kérdések, de vannak azért ennél fontosabbak. Például az, hogy továbbra is súlyosan korlátozva lesz a parlament munkájának a nyilvánossága. Vagy az, hogy hatályban marad az a tavaly év végén elfogadott házszabály-módosítás, ami lehetővé teszi, hogy a kormányoldal képviselői egy ülésszakban 6 alkalommal (tehát a rendkívüli ülésszakokkal is számolva akár évi 24 alkalommal) egy nap alatt átverjenek egy törvényt a parlamenten.

forrás

Az új parlamenti törvény igazi nóvuma azonban a következő mondat: „képviselőcsoport alakítására a képviselők előző általános választásán országos pártlistát állító és mandátumot szerző, ugyanazon párthoz, vagy annak jogutódjához tartozó képviselők jogosultak”. Magyarán csak azok a pártok alakíthatnak frakciót a parlamentben, akik indultak is a választáson. Első ránézésre ez rendjén valónak is tűnhet, hiszen – mondhatnánk – ne legyen frakciója annak a pártnak, amelyikre nem szavaztak az emberek. Akik eddig ezt a javaslatot bírálták, azok ezt leginkább azért tették, mert a Fidesz ezzel megfúrná, hogy a Demokratikus Koalíciónak frakciója lehessen az Országgyűlésben. Teljes joggal, hiszen azok a képviselők, akik elhagyták az MSZP frakciót, azt abban a tudatban tették, hogy idővel saját képviselőcsoportot alkothatnak. A parlament alkotmányügyi bizottságának tavaly ősszel kiadott állásfoglalása szerint a DK képviselői a kilépéshez képest számított hat hónap múlva „csatlakozhatnak képviselőcsoporthoz, illetve vehetnek részt új képviselőcsoport alakításában”. Na, mire ez a hat hónap lejár, már életbe is lép az új törvény. (Az LMP egyébként, egyedüliként a pártok közül, már tavaly ősszel is DK frakció megalakítása mellett szavazott.)

A felháborodás teljesen jogos, ugyanakkor szerintem téves az az elképzelés, hogy ezt a passzust elsősorban a DK-val való kitolás miatt emelik be a törvénybe. A Fidesznek komoly politikai érdeke fűződik ahhoz, hogy Gyurcsányéknak frakciója legyen, hiszen a volt miniszterelnöknél – akit csak Hoffman Rózsa előz meg a népszerűtlenségi listán – senki sem tett többet azért, hogy aki Fidesz-szavazó volt, az az is maradjon. De a baj sajnos jóval nagyobb annál, mint hogy a DK-nak nem lehet frakciója. Ez a rendelkezés ugyanis teljesen ellentétes a parlamentáris demokrácia alaplogikájával, és hosszú távon súlyos károkat is okozhat a magyar demokrácia ügyének.

A képviseleti demokrácia ugyanis a szabad mandátum elvén alapszik. Ez azt jelenti, hogy a megválasztása után a képviselő a legjobb lelkiismerete szerint, minden befolyástól mentesen kizárólag a közjó érdekében cselekszik. Ezt az elvet nem sérti az, hogy a modern demokráciában a képviselők pártokban politizálnak, hiszen jogi értelemben a párt- és frakciófegyelem nem létezik. Éppen ezért, amikor a törvény meg akarja tiltani, hogy a parlamentben olyan pártok is alakíthassanak képviselőcsoportot, amelyek nem indultak a választáson, akkor súlyosan összekever két különböző dolgot: a pártok segítségével megvalósuló politikai megbízatást és a szabad mandátum elvét követő, közjogilag is létező mandátumot. Nem véletlen, hogy az európai demokráciák között alig találni olyat, ahol meg lenne tiltva a választáson nem induló pártok frakcióalakítása.

A javaslat abszurditásának jellemzéséhez vegyünk egy szemléltető példát. Tegyük fel, hogy egy párt a kampányban azt ígéri a választóknak, hogy megerősíti a demokratikus intézményeket, visszaszorítja a korrupciót, véget vett a megszorításoknak és az állami közszolgáltatások leépítésének. Tegyük fel, hogy ez a párt hatalomra kerülve ennek a programnak épp az ellenkezőjét valósítja meg. Tegyük fel, hogy ennek a pártnak néhány képviselője ehhez nem adja a nevét, kilép a pártból és egy új frakció alakítását kezdeményezi az eredeti program képviselete érdekében. A Fidesz törvénye értelmében nekik nem lenne módjuk frakciót alakítani.

forrás

Az országgyűlési törvény módosításának az a fő célja, hogy megakadályozza a Fidesz esetleges szétszakadását. Nem is feltétlenül ebben a ciklusban, de egy esetleges választási vereség után Orbán hatalmi pozícióját alapvetőn érintheti, hogy mennyire lesz képes egyben tartani a frakcióját. Mint arról már korábban írtam, a parlamenti létszám csökkentésének is ez az egyik értelme. „A negyedik választási vereséget (1994, 2002, 2006 és 2014) Orbán már nem biztos, hogy megúszná. Így még a mostaninál is nagyobb szüksége lesz arra, hogy hozzá hű mamelukokkal töltse fel a frakcióját. Márpedig száz végsőkig lojális jelöltet sokkal könnyebb találni az országban, mint százötvenet.” A választáson nem induló pártok frakcióalakításának tiltása kőkemény hatalmi eszköz lehet Orbán kezében.

Márpedig a magyar demokrácia és az alkotmányosság talpra állításához 2014 után óriási szükség lenne egy az Orbán-rendszerrel kritikus jobboldali pártra – és tetszik nem tetszik, ez leginkább a Fidesz romjain jöhet létre. Elek Istvánnal és Majtényi Lászlóval egyetértve én is azt gondolom, hogy az alkotmányosságot csak úgy lehet helyreállítani, ha az új alkotmány a politikai közösség egészének az értékeit fejezi ki. Egy ilyen, táborokon átívelő konszenzus kialakulásának az esélyét csökkenti az, hogy az új törvény megpróbálja összenöveszteni azt, ami nem tartozik egybe: az alkotmányt tisztelő és az arra fittyet hányó jobboldaliakat.

A parlament Kulturális és sajtóbizottságának kormánypárti többsége ma nem vette tárgysorozatba azt törvényjavaslatomat, amelyik az Alkotmánybíróság tavalyi döntésének megfelelően módosította volna a médiát érintő jogszabályokat.

Köztudott, hogy az AB részben éppen az LMP beadványai nyomán tavaly decemberi határozatában kimondta, hogy a törvényi szabályozás az írott sajtóval és az internetes sajtótermékekkel összefüggésben túl mélyen avatkozott bele a sajtószabadságba. A törvény, mint azt az LMP többször is hangsúlyozta, nem biztosítja megfelelő módon az újságírók forrásainak védelmét, illetve a média és hírközlési biztos eljárása alkalmas lehet a sajtószabadság indokolatlan korlátozására.

Az AB döntés másnapján benyújtott javaslatom nem tett mást, mint amit az AB megkövetelt a magyar parlamenttől: meghatározta, hogy a „médiaalkotmány” mely rendelkezéseit kell a nyomtatott és az internetes sajtóra is alkalmazni, és az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatát alapul véve pontosította, hogy milyen esetben kötelezhető az újságíró informátora kiadására, továbbá a média és hírközlési biztos feladatait csak a hírközlés területére korlátozta volna.

A javaslat leszavazásával a kormánypártok világossá tették, hogy nem csak az ellenzéki pártok, de még a magyar Alkotmánybíróság véleménye sem érdekli őket. A bizottság döntése különösen aggályos annak tükrében, hogy az Európai Tanács éppen vizsgálódik a magyar médiaszabályozással kapcsolatban, miközben a Fidesz frakcióvezetője éppen a kormánypártok és az ellenzék közötti viszony konszolidálásáról beszél.

A múlt héten jelent meg a Transparency Internacional Magyarországgal foglalkozó Nemzeti Integritás tanulmánya. Az elemzés megdöbbentő konklúzióval zárul. E szerint a jogszabály-előkészítés annyira átláthatatlan, az üzleti és a politikai elit összefonódása olyan erős, a kontrollintézmények függetlensége pedig olyan gyenge, hogy kijelenthető: Magyarországon a korrupció új, magasabb rendű formája alakult ki. Nem arról van szó, hogy vannak korrupció ügyek, amelyek vagy napvilágra kerülnek, vagy nem. Hanem arról, hogy a kormányzás hétköznapi üzemmódja arra állt rá, hogy bizonyos üzleti körök érdekeit kiszolgálja. Befolyásos érdekcsoportok az államot rabul ejtették és irányt irányítják.

Bő másfél évvel azután, hogy a miniszterelnök a választások éjszakáján azt mondta, hogy a fülkeforradalom elsöpörte az oligarchák korszakát. Bő másfél évvel azután, hogy Önök a kormányprogramban leszögezték: végre a közérdek fog uralkodni a magánérdek felett.

Szerencsére akadnak már a kormánypárti képviselők között is olyanok, aki tisztában vannak a helyzettel. Ángyán József vidékfejlesztési államtitkár lemondását azzal indokolta, hogy a kormány politikáját maffiacsaládok, spekuláns nagytőkés oligarchák és zöldbárók koalíciója határozza meg. A többségük azonban úgy tesz, mintha azt se tudná, hogy miről van szó. Legalábbis, amikor az idexvideó azt kérdezte kormánypárti politikusoktól, hogy láttak-e már oligarchát, akkor csak kínos félrebeszéléssel próbálkoztak.

Kétségtelen, az oligarchák rejtőzködő életmódot folytatnak. Kerülik a nyilvánosságot, leszámítva persze azokat az eseteket, amikor újságokat, rádiófrekvenciákat vagy óriásplakát-helyeket kell megszerezni.

Szeretnék segíteni Önöknek abban, hogy tisztábban lássanak, kik azok az oligarchák, akiknek a magánérdeke meghatározza a kormányzást.

A kép forrása ez.

Egyrészt nézzük, hogy kiknek a közvetlen munkatársai voltak azok, a kormányváltás után a magánszférából érkeztek a közszférába és úgy tűnik, hogy a közszférában is tovább szolgálják a magánérdeket. Megmondanom Önöknek: Simicska Lajos és Nyerges Zsolt közvetlen munkatársa vagy cégtársa volt többek között a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség elnöke, a Közbeszerzési Tanács elnöke, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium közlekedésért felelős helyettes államtitkára, a kiemelt állami szerződéseket és támogatásokat vizsgáló államtitkár, a versenyhivatal elnöke, a Magyar Villamos Művek elnök-vezérigazgatója. Az előző fejlesztési miniszter, Fellegi Tamás a miniszterré való kinevezés előtt Nyerges Zsoltnak adta át a médiacégét, de az új miniszter is a Nyerges-Simicska akolból érkezett, Biztos, ami biztos alapon azért kapott egy főtanácsadót is, Nyerges Attila, Nyerges Zsolt testvére személyében.

Ezek után nincs mint csodálkozni azon, hogy a Simicska-Nyerges cégháló minden fronton és minden piacon halálra keresi magát. Zászlóshajójuk a Közgép. Ez a cég vezette azt a konzorciumot, amiről még a kormányváltás előtt egy Fideszes többségű vizsgálóbizottság állapította meg, hogy milliárdokkal számlázta túl a Margit híd felújítását. A kormányváltás óta a Közgép és az által vezetett konzorciumok több mint 200 milliárd forint értékben nyert el közbeszerzéseket, legyen szó országos vagy önkormányzati megbízásokról, vasútfelújításról vagy szennyvízcsatorna fektetésről. Alvállalkozóként a Közgép részt vett a Kolontári helyreállításban is, és a ami napig nem cáfolta senki azt az értesülést, hogy a felhasznált murvát Simicska Lajos rokonainak a bányájából hozták. A legnagyobb falat a Szajol-Püspökladányi vasútvonal felújítása volt, amelyre a cég a harmadik legrosszabb ajánlattal kapott megbízást. Szintén a riválisok kigolyózásával nyert el a többieknél jóval drágábban egy napenergia-tendert a Közgéphez tartozó E-OS, amelynek korábbi vezetője jelenleg a Magyar Villamos Műveket vezeti. Mindezt úgy, hogy a Közgép elvileg egy fillér állami pénzhez nem juthatna, hiszen Önök az Alaptörvénybe iktatták, hogy csak olyan cég kaphat állami megrendelést, amelyikek a tulajdonosi háttere átlátható. A Közgép törvényellenesen titkolja, hogy kik a tulajdonosai. Az azonban tudható, hogy az igazgatóság vezetője Nyerges Zsolt és senki által nem cáfolt információk szerint áttételesen a tulajdonosai között van Simicska Lajos és felesége is.

Kormánypárti képviselőtársaimtól kérdezem! Önök szerint ez így rendben van? Önök szerint csak Simicska Lajos és Nyerges Zsolt volt kollegái képesek dönteni a fejlesztési pénzek elosztásáról? Csak Simicska Lajos és Nyerges Zsolt cégei képesek Magyarországon hidakat felújítani, csatornát fektetni, napenergiát hasznosítani?

Tisztelt kormánypárti képviselőtársaim! A Transparency Internacional által felvetett veszély nem új keletű. Bő másfél ezer évvel ezelőtt Szent Ágoston írta azt, hogy a rablóbandát csak az különbözteti meg az államtól, hogy az emberektől elvett pénzeket jó célokra fordítja. Önök szerint ez a feltétel igaz az Önök kormányára is?