A Médiatanács Klubrádió elleni szánalmas és átlátszó akciója újra a napnál is világosabbá teszi, hogy a csak Fideszes tagokból álló testület bármilyen eszközt képes bevetni a magyar sajtószabadság megregulázása érdekében. Időközben a háttérben zajlik egy másik történet, aminek legalább ekkora hatása lehet a hazai nyilvánosságra: a Népszabadság kicsinálása.

Szalai Annamária, a Médiatanács elnöke régóta feni a késeit a legolvasottabb ellenzéki napilapra. A médiahatóságnak elvileg kevés eszköze lehet a nyomtatott lapokra, ám a Népszabadság piaci alapon való fenntartható működését a Ringier és az Axel-Springer fúziója tette volna lehetővé. Na ez volt az, amit a Szalai Annamária minden eszközzel megakadályozott.

Kezdődött azzal, hogy a 2010 végén bekerült a médiatörvénybe, hogy a versenyhivatal mellet a médiahatóság is szakhatósági szerepet kapott médiaügyekben, ráadásul visszamenőleges hatállyal, már a folyamatban lévő ügyekre vonatkozóan is. (Egyetlen ilyen ügy volt.) Aztán folyatódott azzal, hogy a Médiatanács törvénysértő módon úgy változtatta meg az ügyrendjét, hogy ebben, a magyar nyomtatott sajtó szerkezetét alapvetően meghatározó ügyben nem a testület-, hanem annak elnöke, Szalai Annamária dönthet.

És döntött is. A két médiakonszern lap-portfóliójának összeboronálása Közép-Európa-szerte nagyrészt már megtörtént, Magyarországon azonban az NMHH eddig keresztbefeküdt a megállapodásnak - leginkább arra hivatkozva, hogy az új médiakonszern piaci erőfölénybe kerülne. Egy szakértői elemzés szerint a döntés azért abszurd, mert nem vette figyelembe azokat a piaci folyamatokat, amelyek meghatározóak a lappiac működése szempontjából, így az olvasottság folyamatos csökkenését, illetve a reklámbevételek erőteljes szűkülését.

A szakértők már akkoriban is azt pedzegették, hogy a kérdést véglegesen az fogja eldönteni: mit gondol a miniszterelnök (által kiszemelt Annamária) arról, mi lenne a Fidesz számára előnyösebb és a Népszabadság számára hátrányosabb megoldás. Merthogy a dilemmát alapvetően a vezető politikai napilap sorsa jelentette/jelenti, efelől senkinek ne legyen kétsége.

És most megszületett a zseniális (mert a Népszabadságot kinyíró, ám baloldalról mégis támadhatatlan) megoldás. Azt hallani, hogy a fúziót engedélyezik, de csak azzal a feltétellel, ha a Népszabadság kimarad a buliból, és a Ringier megszabadul a laptól, méghozzá olyan módon, hogy jelképes összegért visszaadja a Szabad Sajtó Alapítványnak (de facto az MSZP-nek). A Ringier nagyjából 10 milliárd forintot veszít a bolton - piaci pletykák szerint ennyit költött annak idején a részvénytöbbség megszerzésére -, de a svájci tulajdonosok számára fontosabb, hogy végre létrejöhet a közös cég az AS-sel. A Népszabadság pedig a magyar politika és a közélet egyik legfontosabb véleményformáló orgánumából pártlappá minősül, ennek minden üzleti, szakmai és politikai vonzatával. A Népszava példája mutatja, hogy egy ilyen lépés milyen következményekkel jár: a hirdetők számára az ellenzéki pártlapok nem léteznek, a szerkesztőség a tulajdonos párt jóindulatától függ, napi gyakorlat a szerkesztésbe történő beleszólás, a fizetések elmaradása stb.

Az ügyletnek két nyertese lesz: a Fidesz és az MSZP. Az egyik eltakarítja az útból a legtekintélyesebb "kritikai" lapot (mert a Népszabadság tekintélyét épp a viszonylagos függetlensége biztosította eddig), a másiknak az ölébe hullik egy hatvanezres példányszámú napilap. Mindenki más - a közélet, a nyilvánosság, a sokszínű tájékoztatásra vágyó olvasó és az egész magyar sajtó - veszíteni fog.

Hab a tortán, hogy a Ringier és az AS portfóliójának egyesítését a legkevésbé épp a Népszabadság zavarta eddig. Az AS nincs jelen az országos terjesztésű politikai napilapok piacán, vagyis ezen a területen a két cég együttes részesedése a fúzió után sem nő. Ahol viszont mindketten érdekeltek - például a magazinpiacon - ott a médiahatóság semmilyen kifogást nem támaszt az egyesülés ellen.

Mindez ma még csak sok forrásból megerősített szakmai híresztelés, de akár napokon belül valóság lehet, újabb bizonyítékát szolgáltatva annak, miért volt hatalmas hiba egyetlen pártra, és annak teljhatalmú vezetőjére bízni a médiairányítást. Na meg persze az országot.