Hétfőn, napirend előtti parlamenti felszólalásában Jávor Benedek frakcióvezető az LMP aznap elindított népszavazási kezdeményezéséről beszélt. Közben a fideszes padsorokban kézről kézre járt, majd a miniszterelnökhöz is eljutott a népszavazási kérdéseket is tartalmazó szórólap. A felszólalást hallgatva és a szórólapot olvasva a kormányfő idegesnek tűnt. A kabinet jelen lévő tagjai tanácstalanul néztek egymásra, a felszólalásra végül egyikük sem reagált, ami – emlékeink szerint – ellenzéki felszólalást követően még egyszer sem fordult elő ebben a ciklusban. Amikor a beszéd után az LMP képviselői a parlamenti frakcióvezetőknek átadták a népszavazási aláíróíveket, mindanynyian udvariasan felállva, kézfogással fogadták azt. Orbán Viktor viszont csak a székbe süppedten nézett maga elé, amikor Jávor Benedek neki is átadta az íveket. A miniszterelnöknek valóban minden oka megvan arra, hogy nyugtalan legyen. Már valószínűleg kezdte beleélni magát abba, hogy a rendszere elkészült. Már csak konszolidálni, ahogy ő mondta, „belakni” kell. Az LMP népszavazási kezdeményezése azonban kihúzhatja a szőnyeget a felépült Orbán-rendszer alól.

Mert miről is szól az orbánizmus? A hatalom legszélesebb körű koncentrálásáról és a társadalom végletekig vitt megosztásáról. Az elmúlt bő másfél évben összeszámlálhatatlanul sok elemzés született arról, hogy a Fidesz hogyan alakította át és hogyan szállta meg a közjogi intézményeket annak érdekében, hogy a kormány ellensúlyait kiiktassa. A parlamentáris demokrácia intézményrendszerének rombolása megbocsáthatatlan bűn, ami ellen az LMP eddig is tiltakozott és továbbra is tiltakozni fog. Be kell azonban látnunk, hogy a parlamentáris demokrácia visszaállításának programjával önmagában nem lehet társadalmi támogatottságot szerezni az Orbán-rendszer leváltásához.

Egyrészt azért, mert az elmúlt húsz év folyamatos demokratikus normasértései miatt a magyaroknak sajnos már nem elég fontos a demokrácia. De azért is, mert sokan érezhetik úgy (pláne ha nem olvasnak választási programokat), hogy Orbán ezen a területen tulajdonképpen nem nagyon csinált mást, mint amit ígért. Természetesen a fejükre lehet olvasni –mi, elempések is ezerszer megtettük –, hogy ellenzékben ódákat zengedeztek az Alkotmánybíróság mindenkire kötelező döntéseiről vagy tibeti zászlókat lengettek, ha erre járt a kínai kormányfő, most viszont épp az ellenkezőjét csinálják. A választók milliói számára azonban Orbán 2010-ben valóban az erős kéz ígéretét jelentette. És ettől az erős kéztől várták sokan, hogy megoldja a gazdasági bajokat és egy igazságosabb társadalmat teremt.

Csakhogy súlyosan csalódniuk kellett. Az erős kéz pont azokra csapott le, akiket fel kellett volna emelnie. A szegények még szegényebbek lettek, a kiszolgáltatottak még inkább kiszolgáltatottak, az esélytelenek még esélytelenebbek. A választásokat követően Orbán minden elődjénél világosabban köteleződött el egy igazságtalan gazdasági-társadalmi modell tűzön-vízen át való megvalósítása mellett. Ennek a modellnek a lényege, hogy az ország alacsony bérekkel, alacsony munkavállalói jogokkal, olcsó állami közszolgáltatásokkal versenyezzen a tőke kegyeiért. Orbán pontosan tudja, hogy ennek a latin-amerikai társadalmi víziónak a megvalósításához senkitől nem kapott felhatalmazást. Pontosan tudja, hogy akik rá szavaztak, azok közül nagyon sokan ennek éppen az ellenkezőjét várták tőle. Azt is tudja, hogy ebbe csak akkor nem fog belebukni, ha fenn tudja tartani a társadalom megosztottságát és ezzel meg tudja törni az ellenállását.

Ezért mondjuk azt, hogy az orbánizmusban a hatalom koncentrálása együtt jár a társadalom megosztásával, a társadalmi kohézió tudatos rombolásával. A kohézió lebontásának egyik eleme a társadalmi osztályok szembeállítása. Az Orbán-rezsim társadalompolitikájának ugyan viszonylag kevés nyertese van, ám az ő nyereségük elég jelentős ahhoz, hogy cserébe megfeledkezzenek a rendszer veszteseiről. Bűnbakká váltak a korengedményes nyugdíjban részesülő rendőrök, tűzoltók, bányászok, Lázár János „anynyit is érő” nincstelenjei. Az „érdemtelen szegények” kiűzettek a politikai közösségből, a segélyért fordulás élősködéssé vált. A közmunkaprogrammal a Fidesz egyszerre alázza meg a munkaerőpiacról tartósan kiszorultakat és vezeti le az éppen csak megkapaszkodottak frusztrációját. A kohézió lebontásának második eleme a kollektív érdekérvényesítés lehetőségeinek a korlátozása.

Az új alaptörvény erősen korlátozza az Alkotmánybírósághoz való fordulás lehetőségét az egyszerű állampolgárok, de még a politikusok számára is. Sztrájkolni jogszerűen gyakorlatilag nem lehet, a szakszervezetek érdekérvényesítő képessége tovább csökkent. A leszakadó rétegek politikai passzivitása eddig is nagyban járult hozzá a többnyire csak reformoknak álcázott megszorításokat végző politika legitimálásához. A korábban legalább formálisan rendelkezésre álló eszközök nélkül még kevésbé juthat el a vesztesek egyre nagyobb csoportjának a szava és akarata a kormányhoz. Így épül fel a „Nemzeti Együttműködés Rendszere”: az egymástól elszigetelt és megosztott társadalmi csoportok állnak szemben egy félelmetes erejű és szervezett hatalmi gépezettel.

Az LMP népszavazási kezdeményezése azonban léket üthet ezen a rendszeren. Mi köze a tankötelezettségi korhatár 18 évre történő visszaállításának, az álláskeresési járulék 9 hónapra történő visszaállításának, a próbaidő korlátozásának és a szabadságkiadás könnyítésének az Orbán-rezsim megdöntéséhez? Nagyon is sok.

Egyrészt Orbánék közjogi mesterkedése egyetlen hatékony, a kormánnyal szembefordítható intézményt hagyott a társadalom kezében: a népszavazást. Igaz, a népszavazásra bocsátható témák körét szűkítették és visszaállították az 50 százalékos érvényességi küszöböt. Ám a népszavazási kezdeményezések teljes elkaszálását feltehetőleg azzal akarták elérni, hogy az új törvényi szabályozás szerint a kérdések hitelesítéséről végső soron már nem az Alkotmánybíróság, hanem a Kúria dönt. De későn kapcsoltak. Az LMP akkorra már elárasztotta kérdéseivel a hivatalokat, és a beadott összesen 45 kérdés közül néhány még akkor átjutott a jogi útvesztőn, mire az új szabályozás életbe lépett.

Másrészt a népszavazás létrehozhatja azt a társadalmi összefogást, aminek a lebontása Orbánék alapvető érdeke. A népszavazás céljaival az összes ellenzéki párt egyetérthet, de ami még fontosabb, hogy a mögöttük lévő szavazók milliói nyugodt lelkiismerettel sorakozhatnak fel mögötte. És ami talán a legfontosabb, hogy a tévesen bizonytalannak nevezett, valójában kiábrándult, fásult és mindenkiben csalódott pártonkívüliek milliói is úgy érezhetik, hogy van értelme hallatni a hangjukat.

Harmadrészt a népszavazási kampány révén az LMP végre elmondhatja, hogy igenis van egy másik ajánlata Magyarországnak, ami szöges ellentétben áll a Fidesz latin-amerikaimodelljével, de az osztogatások és megszorítások között bukdácsoló korábbi kormányok politikájával is.Hogy szerintünk nem betonba, hanem az emberekbe kell befektetni. Képzett és összetartó országot szeretnénk, olyat, ami például Szlovéniához hasonlóan képes megkapaszkodni az európai centrumban, és nem arra akar berendezkedni, hogy a kiszolgáltatott és képzetlen munkavállalókkal a periféria élharcosa lehet.

Orbán Viktor csak az erőből ért. Épp négy évvel ezelőtt nyert népszavazást. Pontosan tudja, hogy nincs nagyobb erő, mint az állampolgárok millióinak akarata. Ezért olvasta hétfőn olyan idegesen a szórólapot.