Tegnapi hír, hogy a német konzervatív-liberális kormánykoalíció az ellenzéki szociáldemokratákkal és a zöldekkel közösen Joachim Gauck evangélikus lelkészt, kelet-német polgárjogi harcost, a volt NDK állambiztonsági iratait kezelő hivatal első vezetőjét jelöli a Német Szövetségi Köztársaság elnöki tisztségére. Gauck nem is olyan régen az ellenzéki szocdemek és a zöldek közös köztársasági elnök-jelöltje volt. Akkor végül is a jobboldali Christian Wulff lett a befutó, de ő lemondott, miután kiderült, hogy túlságosan jóban volt néhány lobbistával.
Németország megint kitűnőre vizsgázott politikai kultúrából. Ha kényszer hatására is, de az államfő képes volt lemondani, amikor kiderült, hogy korábban olyan dolgokat csinált, ami miatt nem maradhat az ország első embere. Ha politikai kényszer hatására is, de a német kancellár képes volt belemenni abba, hogy az ellenzék korábbi jelöltjét jutassa az elnöki székbe.
Nyomasztó, hogy hol vagyunk mi ettől. Mikor vonja már le az egyetlen lehetséges következtetést a plágiumbotrányból a magyar államfő? És mikor fordulhat elő, hogy a magyar miniszterelnök az ellenzék korábbi jelöltjét jelöli köztársasági elnöknek? Ja és mikor lesz a magyar ellenzéknek olyan jelöltje, mint Joachim Gauck? (Az LMP Sólyom Lászlót csak szimbolikusan jelölhette államfőnek.)
A németek politikai kultúrája annak ellenére, vagy talán éppen azért példaértékű, hogy a XX. század mindkét totalitárius diktatúrájában részük volt, és mindkettőt fel tudták dolgozni. Azzal kezdték, hogy nem hárították senkire a felelősséget a múlt bűnei miatt – igaz a nácizmus esetében erre nem is volt lehetőségük. De példaértékű volt a szembenézésük az NDK embertelen rezsimével is, és ebben a szembenézésben kiemelt szerepe volt a most feltehetően az államfői posztot is megkapó Gauck-nak.
Mai hír, hogy a magyar parlament többsége még csak tárgysorozatba sem vette – azaz megtárgyalásra alkalmasnak sem gondolta – Schiffer András törvényjavaslatát az 1989 előtti állambiztonsági iratok nyilvánosságával kapcsolatban. Bár valószínűleg ez volt a parlamenti ciklus leginkább megosztó szavazása, mivel tucatnyi kormánypárti képviselő támogatta az LMP javaslatát, a lényeg mégiscsak az, hogy 22 évvel a rendszerváltás után, ismét elszalasztottuk a lehetőséget arra, hogy szembenézzünk a múltunkkal.
Én 14 éves voltam 1989-ben. Pontosan tudom, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy nem kellett egy hazug, aljas és az emberek millióinak korrumpálására épülő rendszer ingoványai között élnem, karriert csinálnom, családot eltartanom. Ezért nem akarok senki felett ítélkezni. Ami engem illett, potenciálisan megbocsájthatónak érzek minden bűnt, amit bevallanak, vagy legalább amiről tudhatok. De a múlttal való szembenézés megakadályozása, a múlt lezáratlanná tétele és ezen keresztül a jelen politikai kultúrájának a fertőzése olyan bűn, amit nem tudok megbocsájtani.
