Április 11-e van, a költészet napja. De más miatt is híres ez a nap. Két évvel ezelőtt ezen a napon vette kezdetét a „fülkeforrradalom”: ekkor volt ugyanis a 2010-es parlamenti választás első fordulója. Ha innen datáljuk, akkor a parlamenti ciklus félidejénél tartunk, érdemes tehát feltenni a kérdést, hogy mit is kapott a magyar kultúra a fülkeforradalmi kormánytól.
Egyrészt megkapta az évszázad legsikertelenebb kultuszminiszterét – aki annyira sikertelen, hogy még csak nem is miniszter, hanem államtitkár. Ezt nem én mondom rá, hanem Szőcs Géza jövendölte magáról még a kormányzati ciklus elején. Tiszteletére legyen mondva, hogy látta előre, hogyan fogja szétamortizálni magát a kormányzatban, amit ő egyfajta sajátos értelmiségi szerepvállalásként állít be önmaga és a világ számára. Bámulatra méltó az a tűrőképesség, ahogy Szőcs, az egyes kormánypárti képviselők által vércikinek tartott államtitkár elviseli, ahogy sokadjára mossák fel vele a padlót.
A kormányzati ciklus elején arról beszélt, hogy számára a legfontosabb két terület a film és a külföldi magyar intézetek. Na ez volt az a két terület, amit már a kezdetek kezdetén elvettek tőle. Sajtótörténeti kuriózum, hogy egy interjúban közli, nem támogatja Jankovics Marcell kinevezését az NKA élére, ami még a lap megjelenése előtt megtörtént, így a szerk. zárójeles megjegyzéséből arról az olvasó is értesülhetett. Mint ahogy nem támogatta a Tűzraktér bezárását, és azt sem, hogy Dörner Györgyöt nevezzék ki az Új Színház élére. Az utóbbi két eset persze önkormányzati ügy, de államtitkárunk legutóbb azzal csalt mosolyt a parlament kulturális bizottsági ülésén megjelentek arcára, hogy elmondta, nem ért egyet azzal a javaslattal, aminek ő volt az előterjesztője. Az összes itt felsorolt kérdésben neki volt igaza. Jó szándékát én sem vonom kétségbe, ám az elmúlt lassan két év kultúrpolitikai bénázásából már jól látható, hogy Szőcs jószándékával volt kikövezve az az út, amelyen keresztül a kormány súlyos milliárdokat vont ki a kulturális ágazatból.
Pénzt ugyanis nem nagyon kapott a kultúra a „nemzeti ügyek kormányától”. Regnálásuk óta nagyjából 30 százalékkal csökkent a kulturális intézmények állami támogatása, legnagyobb mértékben egyébként pont azoké, amelyek, pechükre, a kulturális államtitkárság fennhatósága alatt maradtak. Különösen rájárt a rúd a kulturális ágazatra a tavaly, és tavalyelőtt is menetrendszerűen érkező zárolásoknál, amelyek a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (Nefmi) költségvetésén belüli eredeti súlyához képest háromszor, négyszer nagyobb arányban sújtották az ágazatot. Ezek a megszorítások minden túlzás nélkül a tönk szélére juttatták a közművelődési intézményeket. A korábban megyei fenntartású múzeumok pedig könnyen lehet, hogy a kormány múlt héten meghozott döntésével kapták meg a kegyelemdöfést. A kormány ugyanis azoknak a településeknek szeretné átadni a múzeumokat, kiállítóhelyeket, ahol ezek jelenleg működnek. A pécsiek már közölték is, hogy bocs, de nekünk erre nincs pénzünk, arról nem is beszélve, hogy a múzeumi hálózat által biztosított szakmai háttér nélkül a kisebb kiállítások csak vegetálni fognak. És félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy az államnak nincs pénze kultúrára. Mert például a látványsportok támogatására van. Az adókedvezményeket is beleszámolva, a látványsportoknak mostanában adott milliárdokból a magyar kultúra összes anyagi problémája megoldódna. A kevesebb pénzt ráadásul sikerült növekvő politikai beavatkozással überelni. A Fideszes politikusok kedvelt foglalatosságává vált a színházigazgatók kiválasztásának az a gyakorlata, amelyben nem színházhoz keresnek igazgatót, hanem az igazgatóhoz színházat, mondván, hogy XY-nak „jár egy színház”. A szakmai autonómiák letörésével törvényerőre emelkedett a kézből etetés kultúrpolitikája a filmeseknél és az előadó-művészetben.
Tudom, csúnya dolog mások nemzeti elkötelezettségét megkérdőjelezni. Mégis feltenném a kérdést: milyen alapon nevezi magát nemzetinek egy olyan kormány, amelyik ilyen rombolást végez a kulturális intézményeinkben? Hiszen éppen ezek azok, amelyek egyben tartják a nemzetet. Ahogy azt a Magyar Narancs Szerk. gyönyörűen megfogalmazta Szőcs Gézának írt nyílt levelében: „a nagyok mellett a többi kisebb intézmény és szervezet és személy - múzeum, könyvtár, kultúrház, könyvkiadó, klub, játszóhely, ilyen színpad, olyan ösztöndíj, amolyan kiállítóhely. Nem a jóisten, és nem is a főnököd teremti a nemzetet – hanem az emberek és a gondolatok, a kreativitás eme bonyolult hálózata.” Az, amit most éppen készülnek beszántani.
Az utolsó 100 komment: